Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Annak, aki nem tanult soha zenét, nehéz elképzelni azt, hogy másnak meg örömet, sőt katarzis okozhat maga a tanulási folyamat és a gyakorlás is. Egy anyuka azért írt 2006-ban Vekerdy Tamásnak, mert fél attól, hogy a család erőltetni fogja, hogy a gyereke zenét tanuljon:  

Kisfiam másfél éves. Nincs vele gondom, mégis szeretném kikérni a véleményét egy, a családban is felmerült témával kapcsolatban. A zeneoktatásról lenne szó. Édesanyám, férjem és az ő testvérei is zeneiskolába jártak, hegedűre, harmonikára és zongorára. Engem annak idején úszásra járattak, amit nagyon szerettem, nyolc évig csináltam, majd kilenc évig lovagoltam, amit ma is nagyon szeretnék folytatni.

Lehet, hogy valakinek ez durván hangzik, de hála istennek, az én szüleim nem kényszerítettek zeneiskolába.

A zene ilyen mélységben nem érdekelt, és valószínűleg nem is volt hozzá tehetségem. Édesanyám is utálta a zongorát, mert a nagypapa állandóan a vendégek előtt akarta produkáltatni. Meg amúgy is gitározni szeretett volna, de ha már megvették a méregdrága zongorát, nem lehetett váltani. Férjem annyira utálta a hegedűt, hogy a zenesuli mellé járt, és kétszer „véletlenül” a buszmegállóban felejtette a hangszerét. A szülei persze vettek helyette újat.

Az egyik nyolcéves kislány a családunkban azért fog most zongorázni, mert családi örökségként lett egy zongorájuk, hát ne csak álljon a sarokban… Gondolom, kitűnik az írásomból, hogy én nem rajongok a zeneoktatásért, miközben a zenét szeretem. A környezetemben élők sem igazán szerették a zeneiskolát, mégis tűrték nyolc éven át, mert a szülők így akarták. Bár a kisfiam még csak másfél éves, de a családban már többen többször tettek megjegyzést arra, hogy jó hallása van… Terhességem eleje óta sok zenét hallgattunk, komoly- és popzenét is, most pedig rengeteget énekelek és mondókázok neki, két babaklubba is járunk, és vasárnaponként zeneoviba.

Tényleg nagyon jól felismeri az elénekelt dallamot; ha például csak a zenéjét hallja, akkor is mutogat, hogy igen, ő ezt a dallamot ismeri. Télapóünnepségen és meseszínházi előadáson tátott szájjal áll a zenekar előtt, kiváltképp a nagybőgő bűvöli el. Persze lehet, hogy minden normális fejlődésű gyermek felfigyel a már hallott dallamra, vagy lenyűgözi a nagy hangszer, nem tudom… Kérdésem: mikor és hogyan kezdjük a gyermekek zeneoktatását, hogy az ne legyen az utálat tárgya?”

Vekerdy Tamás szerint hagyjuk meg a választást 

Kérdese fontos, összetett kérdéskört érint. Márai Sándor valahol azt írja, hogy a nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet „művelődési anyag”. A többé vagy kevésbé normális ember tudja, hogy „élmény”, amelyik „felveri az életörömöt”. Egyszer, a közeljövőben részletesebben is kellene a művészettel nevelésről beszélnünk. (Ami más, mint a művészetre – egy adott művészeti ágra, vagy netalán éppen egy hangszerre – nevelés, oktatás.)

De most azt szeretném, ha szakszerű választ kapna kérdésére, ezért megkértem a nagy tapasztalatú szakembert, a Psalmus Humánus Művészetpedagógiai Egyesület vezetőjét, K. Udvari Katalin tanárnőt, hogy ő válaszoljon, rovatunk kis helyére összetömörítve gondolatait. Udvari tanárnő ezt mondja: – Kodály 1964-ben az ének-zenei általános iskolákról – ahol mindennapos tárgy volt az ének-zene – a következőket mondta: „…Ez az első iskola, amelyik szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe (…) Megtanítják arra a tanulókat, hogy aki zenével indul az életbe, az evvel bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan ajándékát kapja, amely átsegíti sok bajon.”

Napjainkban, közel fél évszázaddal később mégis sokan a levélíróhoz hasonlóan felteszik a kérdést, hogy egyáltalán szükség van-e a zenetanulásra, és ha igen, mit csináljunk, „hogy az ne legyen az utálat tárgya”. Egyszerűen: hagyjuk a kisgyermekeket a maguk örömére rajzolni, énekelni, táncolni, mert így tudják legkönnyebben kifejezni érzelmeiket és gondolataikat szavak nélkül is.

Később menjünk együtt olyan családi gyermekhangversenyekre – számos helyen rendeznek ma már ilyet –, ahol koruknak megfelelő játékos formában ismerkednek az énekkel, zenével és magukkal a hangszerekkel, amelyek közül később választhatnak, ha a kedvük úgy hozza, körülbelül hat-hét éves koruk körül. Ha ekkor a szülő megteremti a gyakorlás feltételeit,

az idő majd eldönti, hogy van-e elég kedv és szorgalom az eredményes munkához, ami elvezet az örömet szerző zenéléshez.

A Nők Lapja 2006/16-os lapszámában Vekerdy Tamás arról írt, mikor és hogyan érdemes belekezdeni a gyerekeknél a zenetanulásba  (Fotó: Nők Lapja archívum)

Főként a ’90-es években végzett vizsgálati eredmények bizonyítják a rendszeres zenélés kedvező élettani és lélektani hatásait. (Például: érzékeny hallás, jó artikuláció, a memória fejlesztése, hatékonyabb nyelvtanulás, a kreativitás erősödése…) A mindennapi kis zenélés fejleszti gyermekkorban az írás, olvasás és számolás elsajátításához is szükséges készségeket és képességeket is. Levélírónk ösztönösen a legjobb utat választotta, hogy gyermekével zeneközelbe jusson, énekléssel, mondókákkal és a babaklub társas foglalkozásaival…

Másfél éves korban ez bőségesen elég. (A zeneóvodát sem ajánlott hároméves kor előtt elkezdeni.) Később pedig válasszanak olyan hangszert, amelyhez a gyermeknek kedve van: fújjon, pengessen, húzzon, és a zongoratanulás ne legyen kényszer, még ha van is hangszer a családban!

Befejezésül visszatérek Kodály szavaihoz, amit a gyakorlat is már jó ideje bizonyított: „Hozzon a gyermeknek mindenki, amit tud, játékot, zenét, örömöt, de hogy mit fogad el, azt bízzuk rá. Csak az a lelki táplálék válik a javára, amit maga is kíván.”

Kapcsolódó: „A muzsikálás tartott egyben”– Dr. Donauer Nándor neuropszichológus írása

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/16. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images