Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Szívünk szerint jobban kényeztetnénk a beteg gyereket, de vannak helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk szigorúak, következetesek lenni – ilyen helyzet, amikor beteg a gyerek és az érdekében rá kell szólnunk. A válasz sírás, hiszti. Vekerdy Tamásnak erről írt egy szülő 2006-ban: 

Huszonegy hónapos a kislányunk. Okos, értelmes kisbaba, mindent pillanatok alatt megtanul, megért. Hónapok óta folyékonyan beszél. Nagyon ragaszkodik hozzám, de az apukáját imádja. Történt, hogy a férjemnek fertőző szemgyulladása lett. Mikor hazajött az orvostól, szépen megmagyaráztuk a picinek, hogy nem szabad hozzányúlni az apa szeméhez, mert beteg. Erre ő a legnagyobb megdöbbenésünkre elsírta magát. Utána viszont úgy játszott a férjemmel, mintha semmi sem történt volna.

Este az apja megint szólt neki, hogy vigyázzon a szemére, mert hajlamos belenyúlni.

Ismételten elsírta magát, de most még jobban sírt, mint délután. Majd sírva bekéredzkedett az ágyába, és szó nélkül elaludt. Nagyon meg vagyunk ijedve, vajon ezt miért csinálta? A betegségtől ijedt volna meg? Már más is volt beteg, én is, mégsem csinált ilyet. Azóta szóba se mertem neki hozni a dolgot. Ezentúl ne is szóljunk neki, ha betegek vagyunk?

Vekerdy Tamás tanácsa

De igen. A gyereknek mindig látnia, tudnia – tapasztalnia – kell, hogy mi van, mi történik éppen körülötte; és erről természetesen beszélünk egymással is a jelenlétében, ha kérdez, válaszolunk. Ha egyenesen neki akarunk mondani valamit – például, hogy ne nyúljon az apja szeméhez –, akkor azt viszont nagyon konkrétan, képileg jól elképzelhetően kell mondanunk.

A „nem szabad hozzányúlni az apa szeméhez, mert beteg” azért kelt szorongást, mert nem jól érthető.

A „beteg” szó az, ami így önmagában nem jelent semmit, nem világos. Amit pedig nem értünk, az szorongást kelt. Minden kisgyerek szorong, mert nagyon sok mindent nem ért maga körül a világban. Ha egy ilyen nem értett, nem jól értett dolog az „imádott” apára vonatkozik, még szorongatóbb lehet.

Mit is kellene, lehetne tennünk egy ilyen esetben?

A tanács persze csak suta lehet, mert nem a valódi helyzetben, a jól érzékelhető gyermeki érdeklődés és figyelem közegében hangzik el, amelyhez mindig alkalmazkodni kell. Például: az apa hazajön, kezet mos, és egy összehajtogatott kendőt vesz magához, így megy oda a már játékra készülő gyerekhez, és azt mondja: – Várjál, felteszem ezt a kendőt az egyik szememre. Mert viszket, kicsit szurkát is és piros, és a doktor néni azt mondta, hogy borogatni és kenegetni kell, és akkor ez elmúlik. De a kenegetésen kívül nem szabad hozzányúlni most egy kis ideig.

A gyerek persze esetleg sok mindent nem ért ebből sem – például éppen azt, hogy „egy kis ideig”, merthogy csakis a jelenében él – mégis a kendő, amelyet előtte kötök fel, a viszketés, a szurkálás, esetleg meg is mutatom, hogy piros – mindennek nagy része érthető. Borogatást talán már ő is kapott, erre utalhatok is, biztos azt is tudja, tapasztalta már, hogy mi az, hogy kenegetni, és főleg érzékeli az egész dolognak a nem olyan fontos, nem olyan lényeges, mindennapi tevékenységekben feloldódó atmoszféráját.

Így az érthetetlenség és ezzel a szorongás oszlik, nincs olyan tilalom – „nem szabad hozzányúlni!” –, amely eddig szokatlan módon elválasztja imádott apukájától, mert ezt a felkötött, esetleg éppen vicces kendő oldja meg. (Ha kéri, ami könnyen lehet, az ő fél szemére is köthetünk egyet. Ezt persze biztos hamar le fogja húzni, mert szokatlan, mert zavarja.)

Hogy a gyerek először váratlanul elsírja magát, és rögtön utána úgy játszik az apjával, „mintha semmi sem történt volna” – ez megint csak a természetes kisgyerekkori viselkedés, amelynek jellemzője a pillanat indulatvezérelt átélése és a képesség a gyors váltásokra, az egymást követő pillanatokban.

(Hogy mi minden gomolyoghat egy „apját imádó” kislány lelkében, egy ilyen betegség félig vagy annyira sem megértett hírére, azt most nem is próbálom meg elemezni.) Én egyébként a huszonegy hónapos kislányt már semmiképp sem tekintem kisbabának. Mégis sokkal jobban próbálnék alkalmazkodni a felfogásmódjához.

A Nők Lapja 2006/13-as lapszámában Vekerdy Tamás arról írt, hogyan kezeljük a beteg gyerekek hullámzó kedvét (Fotó: Nők Lapja archívum)

Este, lefekvéskor a gyerek fáradt, de ugyanakkor – és részben ebből fakadóan – feszültebb és érzékenyebb is. A mese – ilyenkor még a nap néhány fontosabb, számára emlékezetes, érdekes mozzanatának visszamesélése – oldja a feszültséget, elnyugosztal. Én az apa helyében biztos, hogy a gyerek lefekvéséig, elalvásáig a fejemen hagynám a felkötözött kendőt, hogy ne kelljen figyelmeztetni, ami mindig kellemetlen és érthetetlen is.

És ilyenkor újra előbukkan az önmagában érthetetlen „apa” vagy „apa szeme” beteg.

Az, hogy a gyerek az ágyába vágyik ilyenkor, és odakerülve szó nélkül elalszik, nem ok az ijedtségre, ellenkezőleg: nagyon is természetes, egészséges reakció – önvigasztalás, öngyógyítás. És még valami: nem olyan nagy baj, ha egy gyerek elsírja magát.

Ez egyfajta közlésmód is – mondjuk a divatos szóval: kommunikáció – kisgyerekkorban. Persze kellünk hozzá mi, akik megfejtjük a sírás üzenetét. (Azt is szokták mondani, „jó”, ha a gyerek sír, mert akkor nem „befelé” mennek a félelmek, szorongások, hanem kinyilvánítja, megmutatja, lehet kezdeni velük valamit.

Gyászeseteknél, válásoknál általános tapasztalat, hogy aki rögtön jól kisírja magát, sokkal kevésbé sérül – és szenved a későbbiekben –, mint aki „befelé” nyel. Vannak, akik azt mondják – angol kutatók hogy a nők azért élnek tovább, mert többet sírnak.)

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás nevelési tanácsai a dackorszakra

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/13. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images