Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Tartós konfliktust okozott egy családban, hogy az egyik gyerek kétbalkezes. Az apuka szerint csak figyelmetlen és állandóan rászól a kisfiúra. Az anyuka írta 2006-ban az alábbi levelet Vekerdy Tamásnak:

Három gyerekünk közül egy a fiú, és ő a legkisebb. Most múlt tizenkét éves. És ő a legügyetlenebb. Kiönt (melléönt), leejt, mellétesz (terítéskor a tányért az asztal mellé), lever stb. De időnként ebből semmi sem látszik, vidám, könnyed és ügyes. Ebből az apja levonta a következtetést már jó három vagy négy évvel ezelőtt, hogy „csak nem figyel”.

És azóta megy a gyötrés; „Figyelj jobban!”

És most már Tomi is egyre élesebben szól vissza. Én meg látom, hogy minél jobban akarja, annál kevésbé sikerül. Hogyan lehetne ezt a helyzetet feloldani? Most már naponta rontja meg az együttléteinket, főleg esténként. Az apja árgus szemekkel figyeli Tomit, ami rémes. Ez a feszültség időnként a sírásig vagy az üvöltözésig fajul. Most már a lányok is Tomit védik, mire az apjuk megsértődik… Hogyan lehetne a férjemet rávenni, hogy hagyja békén a gyereket? 

Vekerdy Tamás az „ügyetlenség-örvényről”

Jól látja, hogy Tomi „minél jobban akarja, annál kevésbé sikerül”. Tegyük hozzá, minél többször hangzik el az apai intés, minél élesebb szemű – és minél folyamatosabb – az ügyetlenség megfigyelése, minél jobban és tudatosabban figyel rá maga Tomi, annál ördögibb körben pörögve húzza magába ez az „ügyetlenség-örvény”.

Azok a pszichológusok, terapeuták (gyógyítók), akik az „ügyetlen”, a mozgáskoordinációs (mozgás-összerendezési) zavarral küzdő gyerekeket gyógyítják – többek között „hintákkal”, egyensúlygyakorlatokkal stb. –, jól tudják és nap mint nap tapasztalják, hogy ha a gyerek „nagyon ügyel”, nem tudja megcsinálni mondjuk az egyensúlygyakorlatot, míg ha közben beszélgetünk vele, egészen más témákról – egyszer csak sikerül. Miért?

Kissé leegyszerűsítve a dolgot: ezek a gyerekek a kérgi (agykérgi, tudatos) koordinációjukban zavartak, „ügyetlenek”.

A nem tudatos, a szubkortikális (kéreg alatti) központokhoz kötött, „ősibb” koordináció, mozgás-összerendezés, egyensúlyozás viszont jól működik! Így aztán, ha jobban figyel, a gyerek rosszabbul fog mozogni, ha viszont tudatos figyelmét eltereljük, egyszer csak sikerül, ami addig nem ment. Más dolgokkal is így van ez. Ha valakit autóvezetés közben állandóan figyelmeztetünk (például gyakorta a férj a feleséget, holott a nők nemegyszer sokkal jobban, sokkal kevesebb balesettel vezetnek), akkor, akit így gyötrünk, egyre rosszabbul fog vezetni; míg ha spontánul csinálhatja, egy idő után egyre jobban megy…

A gyerek boldogan fújja a nótát együtt az osztállyal, és nem is hamisan – pedig „botfülű” –, de ha külön „feleltetjük”, és ő görcsösen figyel és próbál, megint csak hamisan fog énekelni… Az iskolában nap mint nap átélhetjük, hogy írástanulásnál a sok figyelmeztetés, intés – figyelj jobban! – nemhogy használna, csak ront az ilyen, finommozgásaik koordinációjában valamilyen okból megzavart gyerekek teljesítményén.

(Tegyük hozzá: az ilyenfajta szülői és pedagógusi elvárások, amikor a gyereknek azt kell éreznie, hogy ő egyszerűen képtelen valamiféle követelménynek megfelelni, és minél inkább akar, annál kevésbé, nem csak rongálják a gyerek minden teljesítményhez olyan fontos önbizalmát (kompetencia-érzését), hanem,

a folyamatos kudarcélmény következtében szorongást is keltenek, sőt: agressziót válthatnak ki.

Ne hajszoljuk a tökéletességet!

Hogy kicsit tágabban is szemügyre vegyük a kérdést: gondoljunk nagy költőinkre és íróinkra, a 20. században Ady Endrétől P. Howardig (Rejtő Jenő), akik mind kávéházban és csakis kávéházban tudtak és akartak dolgozni… Volt, aki el is mondta  – ha jól emlékszem Szép Ernő és Nagy Lajos –, hogy kell a kávéházi zsongás ahhoz, hogy „fölszabaduljon az ihlet”, hogy spontánul tudja írni, amit igazán írni szeretne, mert „ha nagyon odanéz az ember”, eltűnik a látomás…

Vagy gondoljunk csak arra a hétköznapi esetre, amikor egy nevet vagy mást fel akarunk idézni, de hiába erőlködünk, nem jut eszünkbe… Éppen, mert jobban figyelünk, mert koncentrálunk, mert az okos kéreg megmondja nekünk, hogy „l” betűvel kezdődik a név, itt kell keresgélnünk, de hiába keresünk… Aztán feladjuk, és egészen más dolgokkal foglalkozunk, mire egyszer csak az „okosabb” tudattalan fellöki a nevet, amelyik persze nem l-lel kezdődik, hanem k-val.

A Nők Lapja 2006/11-es lapszámában Vekerdy Tamás arról írt, nem szabad mindig kritizálni az ügyetlen gyerekeket, inkább segítsük őket extrán (Fotó: Nők Lapja archívum)

Lám, feladtuk az erőltetett figyelmet, elengedtük, amit addig görcsösen szorongattunk, és a „tudattalan” tovább dolgozott, egyedül dolgozott, önállóan, sikeresen. Tudnunk kellene, meg kellene szoknunk, hogy az élő dolgok – mint az emberi szervezet és az emberi lélek – tele vannak látszólagos önellentmondásokkal, paradoxonokkal.

Tominak tehát semmi esetre sem azt kellene mondanunk, hogy „Figyelj jobban!”, hanem egészen másról kellene vele beszélgetnünk, oldott és kedélyes kellene, hogy legyen a családi (és az talni időnként, hogy „semmi nem látszik” Tomi ügyetlenségéből, mert Tomi „vidám, könnyed és ügyes”. (Talán inkább magunknak kellene azt tanácsolnunk, hogy mi is figyeljünk kevésbé, és ne lessük árgus szemekkel, hogy mi lesz már megint, most fogja kiönteni, most fogja leejteni…)

Kapcsolódó: Ellenséges apa-fia kapcsolat – Vekerdy Tamás így hozná rendbe

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/11. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images