Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egyszerre két szemszögből mutatta be Vekerdy Tamás, hogyan élik meg a hiperaktív gyerekek szülei és tanárai a nehezen nyugton maradó diákok tanítását:

„Tudjuk, hogy Ákos nem tartozik az átlagos gyerekek közé. Másfél hónapos kora óta küzdünk egy születéskori oxigénhiányos állapot következményeivel, és járunk egyik szakembertől a másikig. Ákos ebben az évben elsős. Tanítónője sajnos, nem tudott mit kezdeni a »figyelemzavaros, finommotorikában fejletlen« gyerekkel, ezért a tanterem végébe, egy magányos padba száműzte, ahol rábízta a nála hospitáló, egymást hetente váltó főiskolásokra.

Mi, lehet, hogy elfogult szülők, úgy láttuk, hiányzott a tanítónőből a megértés, az elfogadás.

Ellentétben az iskola fejlesztőpedagógusával, akivel kiscsoportban Ákos szépen és kedvvel dolgozott. Egy idő után a tanórán már mindent – a tanítónő szavaival élve – szabotált. Minden reggel nyűglődve indult, a délutáni leckeíráshoz nyafogva, majdnem sírva ült le, hogy a »hülyítő, nehéz« iskolai feladatait elvégezze. Most iskolát keresünk Ákosnak, de ez sem könnyű.

Miközben a szakemberek egyértelműen a »normál« iskolát javasolják az értelmes gyereknek, a tanítónők és az iskola – vagy alsótagozat – vezetők láthatólag félnek, nem akarnak »még több« problematikus gyereket vállalni. Ákosról el kell mondanunk, hogy nagyon szívesen hallgat mesét, verseket, azokat hamar megtanulja, ügyes mesemondó. Szókincse választékos, szívesen beszélget, nyitott kisfiú. Zenei hallása, ritmusérzéke fejlett, finoman válogató egyéni zenei ízlése van.

Élénk a fantáziája, eredeti ötletei vannak. Elmélyülten lapozgat könyveket, örömmel csodálkozik rá, ha valamit már el tud olvasni. Mit is kérdezzek? Talán azt kellene kérdeznem: mit kellene tudnia egy tanítónőnek ahhoz, hogy kezelni – s ezzel elviselni – tudja az Ákoshoz hasonló gyerekeket? Mi a titka annak, hogy, mint hallom, Budapesten – ami tőlünk sajnos, messze van – nem egy olyan »normál« iskola van, ahol ezeket a gyerekeket befogadják, és ahol jól is érzik magukat, és a tanító néninek nem az az egyetlen szava hozzájuk egy hosszú nap során, hogy: Ülj rendesen! ”

* 

„Másodszor van első osztályom. Itt most két olyan kisfiú is van, aki nyugtalan, a második-harmadik órától már alig bír megülni a helyén, időnként szinte fekszik a padban, máskor felugrál… Kértem a kollégák tanácsát, de úgy látom, ők is tanácstalanok. Az egyik fokozott szigort tanácsol, a másik fokozott engedékenységet…

Eszembe jut, hogy főiskolás koromban hospitáltam olyan osztályban, ahol a tanítónő látni valóan jól tudott bánni ilyen gyerekekkel. De arra nem tudok visszaemlékezni, hogy mi is volt a titka… Boldog volnék, ha egy nagy tapasztalatú kolléga, aki tényleg tud valamit kezdeni velük, akár csak négy-öt – vagy akár tiz-tizenkét – pontban is, de összefoglalná, hogy szerinte mi a legfontosabb teendő.”

Vekerdy Tamás a folyton izgága gyerekekről

Egy apa és egy tanítónő leveiéből idéztem. Közös bennük, hogy a „nyugtalan”, „örökmozgó”, „figyelemzavaros”, tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekről (talán nem véletlenül fiúkról) beszélnek. Sokszor beszéltünk már ezekről a tünetekről, amelyeket hol hiperaktivitásként, hol – régebben – minimális cerebrális diszfunkcióként (csekély agyi működésbeli rendellenesség), hol POS-ként (pszichoorganikus szindróma – lelki-szervi tünetegyüttes) neveztek meg.

Dr. László Zsuzsa Az örökmozgó gyerek című könyvében fimótáknak nevezi ezeket a gyerekeket.

Ez a szó három szó első szótagjából áll össze: figyelemzavar-mozgászavar-tanulászavar… Ami új a két kérdésben: mit tehet a tanítónő, mit kell tudnia ahhoz, hogy kezelni – „s ezzel elviselni” – tudja ezeket a gyerekeket, mi a befogadás titka, mi a legfontosabb teendő?

Legközelebb részletesen próbálunk erről beszélni, most csak néhány utalással szeretném jelezni beszélgetésünk – és a lehetséges megoldások – irányát. Itt van mindjárt az „ Ülj rendesen!” felszólítás. A modem agykutatás szakemberei nemrégiben több vizsgálatban is rámutattak arra, hogy egy ilyen tanítói felszólítás hogyan hat a mozgáskoordinációs zavarokkal és figyelemzavarokkal küzdő gyerekekre.

Míg a „rendetlenül” ülő gyerek – ha egyébként békén hagyják, és elfogadják olyan módon, amit majd legközelebb fogunk részletezni – a maga „rendetlen”, „csúnya” módján, de éppen dolgozik a füzetébe, addig, ha követi a felszólítást, és próbál rendesen ülni (már amennyire tud), akkor a munkát azonnal abba fogja hagyni, mert minden figyelmét leköti testtartásának rendezése.

A Nők Lapja 2006/8-as lapszámában Vekerdy Tamás a hiperaktív, figyelemzavaros gyerekek tanításáról írt (Fotó: Nők Lapja archívum)

Ami a többi gyereknél reflexszerűen történik meg, arra ő csak a tudatosság és a figyelem rendkívüli erőfeszítéseivel képes. Míg eddig elvetve magát, „szétfolyva”, de dolgozott, addig most minden agyi kapacitását igénybe veszi, hogy „rendesen” üljön (és így sem egészen sikerül neki) – mondják a szakemberek.

Fokozott szigor vagy fokozott engedékenység? Egyik sem… Ehelyett szakszerű elfogadás és világos – egyszerre csak egy elemet megjelenítő – kérés… És ami még most ide kívánkozik: magányos padban ülni hátul? Ellenkezőleg! Legelöl kellene ülnie, közel a tanítóhoz, hogy úgyszólván folyamatosan lássák egymást! (És természetesen: egy kedves társnak kellene mellette ülnie, aki adott esetben segít neki például a taneszközök megkeresésében, összepakolásában.)

Kapcsolódó: A magas intelligenciával rendelkező gyerekeknél későn veszik észre a hiperaktivitási zavart

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/8. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images