A betyárhistóriák utolsó, tragikus felvonása a XIX. század második fele, a levert szabadságharc utáni időszak. Savanyú, Sobri neve után, a két Patkó, Séta Pista következik és sok — szláv és német névtől tarkított — lajstrom; rablóit tárgyak kimutatásai, kárfelmérések, jelentések.

Akik Világosnál letették a fegyvert, hazatérve, a Dráva és a Balaton közötti erdőségekben újra felvették, buzgón szimatoló pandúrhaddal a hátuk mögött. Különösen nagy port vert fel — az osztrák sajtó leplezetlen gúnnyal tálalta —, amikor a kiegyezés előkészítésén fáradozó, Somogyba látogató Deák Ferencet is kirabolták. A pandúrok nem egy esetben tehetetlenek, sokszor félénkek voltak. Mellettük azonban egyre gyakrabban tűnnek fel az olmützi iskola elszánt „sasmadarai”: az első csendőrök. Az alispáni iratok szemléletesen tükrözik, milyen vasfegyelemmel, kemény kitartással — igen gyakran nem kis vérdíj reményében — veszik fel a harcot a nép által bújtatott betyárokkal. Nemcsak a népdalok, hanem nagyon sok jelentés, Berzsenyi és Eötvös munkája is tükrözi, hogy a szegénynép mindig szánta és bújtatta a betyáréletet választó legényeket.

Bőszoknya és puska

A hazatérő és újra lázadó „hadfiakat”, 48-as honvédeket, nemzetőröket nemegyszer elkísérte bujdosásukban a feleségük is. A levéltári anyagot jól egészíti ki a népköltészet is.

„Feleségem, vesd a lábad kengyelbe
El kell menni Olaszország szélére”

— jegyezte le a bujdosó betyárrigmust Gönczi Ferenc.

A szoknyás, puskás asszonyok, lányok az erdők üldözött betyárjai lettek, s nem véletlen, hogy számuk a szabadságharc után szaporodott különösképpen.

Dr. Vikár Béla is feljegyezte egy női betyár históriáját, akit Somogybán Náninak neveztek. A pontos nevét nehéz lenne megállapítani. Az iratokból különös nevek sorjáznak elénk: Rekettye Zsuzsi, Berki Juli, Füttyös Kati. Az utóbbiról így írnak a korabeli források: „— nevét onnan kapta, mert nő létére fütyölgetni szokott. Férfias természetű, férfiasán viselkedő nő volt… ellenszenves arccal, durva bariton hanggal … Bő szoknyát hordott, férfimellénnyel. Nyakában mindig ott feszült a pásztortarisznya, amelyből kilógott a kostök… A hosszú szárú pipa mindig a szájában lógott.” Az iratok jellemzései igyekeznek minél elvetemültebbé, vérszomjasabbá, erkölcstelenebbé és félelmetesebbé rajzolni a betyárlányokat. „Retteg a nép” — írják velük kapcsolatban. Ámde éppen ez időben keletkezett a nép ajkán egy dal:

„Isten terömtötte a betyárokat,
Azok által veri a gazdagokat.
Ha betyár gyerök nem találkozna.
Gazdag ernbör soha nem imádkozna…”

Valóban volt, aki rettegett tehát.

A lapódi nagyerdőbe…

A kiegyezés után, a dualizmus korában egyike volt az utolsó somogyi betyároknak Bödő Böske. Emlékezetét nem is tetteinek híre, hanem egy rövid népballada őrzi. (Kiss Géza közölte az Ormányságban.), Bödő Böske, Séta Pista bandájának tagja volt. A somogyi alispán Baranyába intézett átirata részletesen leírja küllemét: középmagas, molett nő. Fekete a haja, a szemöldöke, a szeme. Ajka kicsi, karikás.

A csendőrök azonban nem a szépsége miatt kutatták, ötszáz forintos vérdíjat tűztek a fejére.

Sorsáról a leghitelesebb forrás ismét a népballada:

„A lapódi nagyerdőbe
Sírva járká Bödő Böske.
Keresi a szeretőjét.
A sok pandúr megölöjét.

Még az este azt hallottam
Erre vitte fakó lova,
Lobogott az gyolcs gatyája,
Kilenc pandúr a nyomába.

Bödő Böske jába járkász
Szeretődre rá nem találsz.
Ott van az má Kaposváron,
A vármegyei udvaron.”

Bödő Böske sohasem került a kaposi megyeházára. A néphit úgy tartja hogy csendőrökkel vívott harcban esett el.

A századfordulóra alig marad egyegy üldözött Somogybán. Aki a nyomorúságtól szabadulni akar, az már összekaparja a hajójegyre valót, várja a másfél millió koldust Amerika. Tükrösök, öregapák meséi, népdalok és egy lezárt irattári csomó: ez lett a betyáréletből, a Bödő Böskék sorsából.

Tröszt Tibor

Nők Lapja 1973/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images