Komáromban voltam író-olvasó találkozón. A szocialista brigádvezetőkből és brigádtagokból verbuválódott közönségről hamar kiderült, hogy az irodalom kevéssé érdekli ugyan, de annál jobban izgatja a saját bőrén tapasztalt közélet. Például a szakmunkások és segédmunkásnők kategorizálása, nevezetesen a komáromi lenárugyárban.
S ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, egész kis csoportháború tört ki a szövő szakmunkások, meg az előkészítősök között, akik viszont nem számítanak szakmunkásoknak. Az elfogultságtól éppen nem mentes vitatkozók közül kivált egy fiatalasszony józan, a körülményeket mérlegelő véleményével. Siettem megismerkedni vele, s ezt az ismerkedést folytattuk hónapokkal később Halász Marika, illetve Túri Jánosné ácsi otthonában. S minél többet kérdeztem én, és részletezőbben válaszolt ő, annál világosabb lett előttem, hogy Halász Marikával nem kell ismerkednem. Halász Marikát ismerem. Ahogyan ismerjük őt valamennyien. Ácson, Komáromban, Pécsett, Klárafalván és Debrecenben. Itt Halász Marinak hívják, ott Tóth Erzsébetnek, amott esetleg Kovács Annának. Ebben az országban több százezer Halász Mari él.
Saját bevallása szerint így:
— Édesapám nyugdíjas vonatkísérő, édesanyám a szívbetegsége miatt nem járhatott el dolgozni. Én az általános iskola után egészségügyi szakiskolába mentem volna Tatabányára. De nem biztosítottak kollégiumot, az utazás viszont körülményes. Átküldték a papírjaimat a komáromi mezőgazdasági szakközépiskolába. Abban az évben indult először szövőnőképzés Komáromban. Inkább azt választottam. Mi voltunk itt az első szövőtanulók. Akkor még csak egy része volt meg a mostani gyárnak, összesen húsz gépen dolgoztunk, nem lehettünk többen az egész üzemben negyvennél. És nagyon jól kellett dolgozni, ha valaki gépre akart kerülni. Tetszett a munka, a gépek is jobbak voltak, mint mostanában, és még nem mentek el a régi szakemberek sem. Három évig dolgoztam három műszakban. Az éjszakás műszakot rosszul bírtam, mert nappal sosem tudtam kialudni magam, de mindig megkerestem a kétezer forintot, ami 68—69-ben még jó pénznek számított. Közben elkezdtem a gimnáziumot. A gyárban hozzájárultak, hogy tanuljak. Ez nagy könnyebbséget jelentett, például, ha délutános voltam, és éppen iskolába kellett mennem, szó nélkül áttettek a délelőttösökhöz. Ha viszont délelőttös voltam, az iskolából mentem dolgozni. A mamám is sokat segített, itthon nem várt semmi fontosabb munka.
— De már negyedikre úgy elfáradtam, hogy nem akartam vizsgázni. A mamámék aztán rábeszéltek, ha ennyi időt eltöltöttem a tanulással, ne hagyjam abba a legvégén. Kivettem egy hónap fizetés nélküli szabadságot és leérettségiztem. Nem is rosszul.
— Később újra megindult az iparitanuló-képzés, de most már kétéves. Odakerültem a tanulókhoz munkamódszer-átadónak. Azóta három napot a lányokkal töltök, megtanítom őket a munkafogásokra, vigyázok rájuk, nehogy baj érje őket. A másik három nap gépnél dolgozom, ahol épp szükség van rám. A lányokkal szeretek foglalkozni. Nem is jut eszembe közöttük, hogy én már huszonöt éves vagyok. Ez a harmadik osztályom, de mindegyikből maradt egy-két barátnőm, akik ragaszkodnak hozzám, még a fiúügyeiket is elmondják. Az persze nem nagyon jó, hogy a másik három napban mindig mást kell csinálni.
– ’76-ban férjhez mentem, de a férjem azóta is katona. Úgy gondoltuk, egyszerűbb, ha összeházasodunk, mert addig, mikor szabadságot kapott, rohanni kellett a szüleihez, ők a falu másik végén laknak, aztán hozzám, aztán megint haza. Különben karosszérialakatos a győri AFIT-nál. Vonattal jár be minden reggel. Azt persze még nem tudom, hogy lesz, ha leszerel. Majd akkor kezdődik az igazi házasság. Már várom a babát is.
Mi van a sorok között?
Eddig az életrajz. Hogy mi van az életrajzi adatok között? Ott van az élet. Szokások, tervek, vágyak.
— Amíg iskolába jártam, mondjuk, egy iskolás napon bementem Komáromba az ötórás busszal. Kettőkor megfürödtem, aztán a Brigéció étteremben ebédeltem, mert a nagynéném ott volt szakács, kiválogathattam a legjobb ételeket. Ettől a nagynénémtől maradt ez a lakás is, (Szoba konyha, előszoba, kamra, Mari szüleinek házában) meg a bútorok is. (Gyönyörű régi faragott bútorok, talán sikerült Marikát rábeszélnünk, hogy ne cseréljék ki minden darabját kommersz modernre.) Négykor kezdődött az iskola. Legjobban a magyarórákat szerettem. Abban az időben rengeteget olvastam. Úgy feküdtem le, hogy a könyv ott volt a paplan alatt. Ha anyu jött nézni, alszom-e már, gyorsan fölhúztam a paplant. Keveset aludtam, égett is a szemem rettentően. Inkább a romantikus könyveket bújtam. Egy osztálytársamnak voltak olyan régi könyvei, Altay Margit, Erdős Renée, Courts-Mahler. Egy időben rákaptam Jókaira.
— Most mór jobban szeretek kézimunkázni. Subázni például.
— A férjemmel ’75 március 5-én ismerkedtünk meg. Szóval nem lehet mondani, hogy ismeretlenül összeházasodtunk. Tessék nézni, itt a centiméter, már csak 32 centink, illetve napunk van hátra, aztán leszerel. És itt vannak a naptárjaim. Pirossal jelölöm a szabadságot, zölddel az eltávozást, kékkel meg, ha csak úgy hazajön este, de reggel megy vissza. Elég sokat volt itthon, talán most is kap jutalomszabadságot, ha másodszor is kiváló katona lesz. De azért tudom, hogy a gondok majd ezután kezdődnek.
— Ha minden rendben lesz, úgy értem, a babával, vele maradok három évig. Azalatt megtanulnék gyors-gépírni, vagy gyógyszertári asszisztens lehetnék, mert ahhoz is tanulni keli. A tanulás nekem nem probléma. Az a fontos, hogy itthon dolgozzak, a gyerek közelében.
— A férjem persze autót szeretne. De én azt mondom, legyen előbb rendes lakásunk. Itt összegyűjthetnénk a rávalót.
Ennyi.
Nem több és nem kevesebb. Ismerősünk, Halász Marika megtanult egy szakmát, jól megtanulta, annyira jól, hogy most ő tanítja másoknak. Közben leérettségizett, férjhez ment, készül az anyaságra. Súlyosabb anyagi gondjai nincsenek, normális, ha nem is összkomfortos lakásban él, régebben olvasott — afféle szerelmes históriákat —, most inkább kézimunkázik. Szocialista brigádot vezet, szereti a gondjaira bízott tanulólányokat, a jól működő gépeket, szereti másokban és magában a hozzáértést, a szaktudást. De azért szívesen lemond a brigádról, a lányokról, az egyre romló gépekről, a szakismeretről azért, hogy gyors- és gépíró, vagy bölcsődei dada legyen Ácson, jóval kevesebb fizetésért. Mert azért az mégis más.
Vajon miért nem tudják értelmes, hozzáértő munkásaikat megtartani az üzemek? Vajon miért nem tudjuk jobb sorsra érdemes fiainkat és lányainkat megnyerni egy kulturáltabb, gazdagabb élet számára?
Ismerőseink, Halász Mari, Tóth Erzsébet, vagy Kovács Anna az élet úgynevezett reálpolitikusai. Kevéssel beérik. Valamivel kevesebbel, mint amire eredendő képességeik, szorgalmuk és tisztességük feljogosítaná őket.
Fenákel Judit
Nők Lapja 1978/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum