Zsuzsi elsőnek ugrott le a villamosról. A közlekedési lámpa még sárgát jelzett, de ő már rálépett a zebrára: képtelen volt várni akár egyetlen percet. Egy teljes hónapja vár. Akkor pillantotta meg először egy Aranypók kirakatában az ezüsttel átszőtt vajszínű lurex-kosztümöt. 1950 forint. Rettenetesen drága! De gyönyörű. Ha ő ebben mehetne el falujában a bálba!… Mert ez az egész nem itt Pesten, de otthon lenne igazán érdekes, ahol mindenki ismeri. Szinte hallotta is a megjegyzéseket: nézzétek, milyen jól megy ennek a Szabó Zsuzsinak, szebben öltözködik, mint az Ernődi doktor úr lánya. Megnézheti aztán Pista is, az az átok, aki átpártolt tőle ahhoz a kis kényeskedő Zsupán Katihoz… De 1950 forint! Van szívük ezeknek ennyit kérni? Na, de vagy megveszi, vagy nem, itt alkudni nem lehet. Hétszázötven forintja van mindössze. Kölcsönkérni? Á! A többi lányok is azért hajtanak a szövőgép mellett, mert ruhát, cipőt, kabátot akarnak. Miért is adnának? Igazuk van. Meg nem is jó rászokni arra, hogy adósságokba verje magát. Egy hónapon belül össze tudná hozni a pénzt. Két hét múlva is kap 820-at, 26-án megint meglesz a 800.
Ha egy hónapon keresztül meg tud élni háromszázból, akkor nyert ügye van. Kitelik belőle a négyforintos üzemi ebéd — reggeli, vacsora majd zsíroskenyér lesz teával. Valamit valamiért.
Hát kiböjtölte.
Elszorult a szíve a gondolatra, hogy mostanra — amikor itt lapul a retiküljében kereken kétezer forint — el is adhatták már a lurex-kosztümöt.
Majdnem felnevetett örömében, ahogy belépett a boltba — ott lógott a ruhák sorjában az ő kedvence is.
— Ezt szeretném — fordult oda a barna köpenyes eladó kisasszonyhoz, mivel az sehogy se akarta őt észrevenni.
— Pont azt?
— Igen, ezt szeretném.
— Kicsi lesz.
— Úgy gondolja? — aggodalmaskodott Zsuzsi.
— Tudom.
— Azért megpróbálnám.
— Ha akarja… — a lány megvonogatta keskeny vállát, odaállt egy földig érő tükör elé és fésülgetni kezdte hosszú szőke haját.
— Hol van a próbafülke? — kérdezte Zsuzsi.
— Ott hátul — bökött a zöld függönyök felé a másik és tovább fésülködött.
Zsuzsi kibújt sötétkék szövetruhájából és felöltötte a vajszínű lurex-csodát. „Istenien áll az arcomhoz, hajamhoz” — gondolta magában. Csakhogy… Szűk csípőben a szoknya, hónaljban a kabátka.
— Sajnos, ez kicsi — szólt ki a függöny mögül.
— Megmondtam előre — szólt fitymálva az eladókisasszony.
— Legyen szíves adjon egy számmal nagyobbat.
Az eladónő végre abbahagyta a fésülködést és Zsuzsi felé fordult.
— Nincs nagyobb szám.
— A raktárban sem?
— Ott sem.
— Ha mégis megnézné — kezdte kérlelni. — Olyan nagyon szeretném.
— Mondom, hogy nincs — felelte a szőke most már ingerülten. — Válasszon másikat, vannak itt nagyobbak.
— Igen, de azok zöldek, meg barnák… nekem vajszín kellene.
— Sajnálom — vetette oda az eladónő és véglegesen hátat fordítva Zsuzsinak, reszelgetni kezdte a körmét. Magában azt gondolta: dehogy szaladgálok én a raktárba. Frászt! Minek ennek a libának vajszín lurex? Vegyen barnát, abban is ugyanolyan trampli lesz.
Már észre se vette, mikor ment ki Zsuzsi az üvegajtón, zsebében a zsíroskenyéren kuporgatott kétezer forintjával.
Szebelkó Erzsébet
Nők Lapja 1972/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
