Hajdan, az emberiség gyermekkorában, az ősember nem tudta tudományosan megmagyarázni tapasztalatait. Így például az álomban látott, vagy a folyóban visszatükröződő emberi alakokat sem. Látta, hogy azok is emberek, anélkül, hogy megfogható testük volna. Így alakult ki benne a hit a szellemekről, a testnélküli lelkekről, melyek idegen testekben, eleven vagy holt anyagokban is élnek. Ebből arra következtetett, hogy a saját testének is van egy emberalakú, de láthatatlan és megfoghatatlan kis lelke. Ez a lélek kormányozza a testet és amikor a test meghal, a lélek is kirepül belőle. Ezért a vadnépek még ma is leheletnek képzelik el a lelket, amely a halál pillanatában az orron, vagy szájon át hagyja el a testet. A görögök híres bölcselője, Pláton a test kormányzására három lelket is elképzelt: egy durvát, amely a hasban lakik, egy értelmest, amely a fejben székel és egy érzelmest, amely a kebelben lakozik. A kereszténység a megalapítása utáni első évszázadokban a lelket hol anyagból állónak és megfelelő alakúnak, hol testetlennek és halhatatlannak jelentette ki, — de a nőnek csak a VI. században megtartott maconi zsinat engedélyezett szótöbbséggel »halhatatlan« lelket.

A lélek létezéséről szóló kezdetleges hit erős támaszt nyert a különböző vallásokban. A vallások és egyházi vezetők ugyanis azt hirdették, hogy az ember béketűrően viseljen el minden földi nyomort, rossz életet és elnyomatást, mert halál után a lelke ezért bőséges kárpótlást kap. A földi lét »siralomvölgy«, az élet csalóka látszat, melyet ugyan tűrni kelt, de az örök boldogságot csak a lélek érheti el.

Mindez évszázadokon át meggátolta, hogy az emberi szervezet úgynevezett lelki jelenségeit a tudomány eszközeivel vizsgálhassák meg és derítsék fel. Szecsenov, a nagy orosz orvostudós volt az első, aki közel száz év előtt kimondta, hogy a lelki működések is anyagi mozgásokra vezethetők vissza. Az ő nyomdokain elindulva Pavlov, a nagy szovjet tudós munkájával világosságot derített a lelki jelenségek mibenlétére. Megmagyarázta, hogy az emberi szervezet működését csak úgy lehet megérteni, ha azt is megnézzük, milyen összefüggésekben áll a külvilággal. Az embert körülvevő környezed az úgynevezett külvilág állandóan hat az emberre, aki e hatásokat, az úgy nevezett ingereket érzékszerveivel fogja fel. Az érzékszervek központja az agyvelő. Az agykéreg az idegeken befutó ingereket gyorsan megvizsgálja, különválasztja és válaszol rájuk, hasonló gyorsasággal állítva össze a feleleteket. Ezeket a testben az agykéregből szerlefutó idegszálak közvetítik: Az agykéreg tehát a lelki jelenségek székhelye. Az emlősállatok agyvelejének súlya összefüggésben van testük nagyságával, de ez a szabály nem vonatkozik az emberre, akinek a növése aránylag kicsi és mégis nagy agyveleje van. Az emberi agyvelő hosszú évmilliók során fejlődött ki az emlős állatok agyvelejéből, mégpedig úgy, hogy minden ősét túlszárnyalva, az emberi agyvelőn fejlődött ki legerősebben az agykéreg. Az emberi agy fejlődését, — miként ezt Engels kimutatta — erősen elősegítette a munka. A munka eredménye az is, hogy az ember megtanult beszélni. Ugyanis a közösségben élő embernek a közös munkánál már egyre több mondanivalója volt és feltétlenül szüksége volt arra, hogy ezt társaival közölje.

A külvilág tehát az agykéreg felületén tükröződik vissza és a külvilág ingerei az agykérgen keresztül befolyásolják a szervezet belsejében lezajló folyamatokat. A szervezet alkalmazkodását a külső környezethez és a szervezet belső háztartásának irányítását végső fokon az agykéreg szervezi meg. Szerzett és öröklött (ösztön) emlékképei segítségével az agyvelő mozgatja az ember életét. Az agyvelő működése, »mozgása« hozza létre mindazokat a jelenségeket amelyeket azután összefoglalóan lelki jelenségeknek, a »lélek« működésének neveznek.

Dr. A. F.