2002: Mi leszel, ha nagy leszel? – Álmaink mutatják igazi utunkat

Koronczay Lilla emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Mintagyerek. Minden szülő álma. Sztetoszkóppal a fején születik, és ha felnő, meggyógyítja a nagymamáját. Hihetetlenül eltökélt. Kissé különc, csodabogár, de azért jó fejnek tartják. Pályaválasztás előtt mégis mindenki irigykedik rá. Honnan az ördögből tudja ennyire, mit akar? Valaki súghatott neki. De vajon ki?

– Utálom a matekot! – vágja hasra magát elszántan pályaválasztás előtt álló gyermekünk. – Eszem ágában sincs nyakatekert egyenletekkel és képtelen mértani ábrákkal megnyomorítani kamaszkorom hátralévő napjait – jelenti ki, és szülő legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja győzni arról, hogy mégiscsak jó lenne, ha kézbe venné azt a nyavalyás példatárat, mert különben utcaseprő lesz belőle. Különben is, meglátja, egyszer még meg fogja köszönni nekünk…

A szülők többnyire a fenti esettel találkoznak, s a ritka kivételes helyzetben lévők nem is tudják, mekkora szerencséjük van. Azok, akiknek gyermeke már az óvodában megálmodja: orvos, tudós, karmester, netán pilóta akar lenni. És attól kezdve, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, eltökélten, akadályt nem ismerve, a fénysebességnél gyorsabban halad kitűzött célja felé. Nem ismeri a szorongást, soha nem gyötrik kételyek, és kiváló felkészültségéből adódóan, kevesebb kudarc éri az iskolában. Kívülről legalábbis így látszik.

Szent őrület

Kétségkívül kell ehhez valamilyen megszállottság – véli Hermann Róbert hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet fiatal igazgatója. – De még inkább hangyaszorgalom és fenék, mert e nélkül az ember nem bukkanhat rá az őt izgató probléma megoldására. Én például már az egyetem éveiben minden délután a levéltár székeit koptattam. Mindent felkutattam, a gatyaigényléstől a hadiparancsokig, hogy alaposan megismerhessem az 1848-49-es szabadságharc történetét. Olyasmi ez, mint az aranymosás. Az ember soha nem tudhatja, mikor jön a rög… Mióta az eszemet tudom, mindig a történelem érdekelt. A szüleimmel sokat jártunk kirándulni, és nekem mindig a várak tetszettek legjobban. A mamám nem győzött mesélni róluk. Neki köszönhetem, hogy elindított a pályán. Alsó tagozatban, pedagógiai szempontból meglehetősen elítélendő módon, pénzjutalommal próbáltak rávenni a tanulásra, de az összeget soha nem adták a kezembe. Emlékszem, egy szombati napon három ötösnek és két piros pontnak köszönhetően egész kis vagyont kerestem, amelyből megvették R. Várkonyi Ágnes „Két pogány közt” című könyvét a Képes Történelem sorozatból. A mamám olvasott fel belőle esténként egy-egy fejezetet. Később felfaltam minden gyerekeknek szóló történelmi regényt, Hollós Vitézül Kinizsi Pálig. Biztos voltam benne, hogy történészként a Rákóczi-szabadságharcot fogom kutatni. De tizenhárom éves koromban történt valami, ami megváltoztatta az elhatározásomat. A mamám kezembe nyomta Féja Géza Visegrádi esték című regényét. Arról szólt, hogy az idős Görgeynek minden éjszaka megjelenik Kossuth Lajos, és megbeszélik a szabadságharcot. Ennek nyomán gyökeresen más kép alakult ki bennem arról a korszakról, mint amit az iskolában tanultunk. Kis híján ki is csaptak a suliból. A gimnáziumban azonban kiváló szaktanárt fogtam ki, még a Görgey-kérdésben is egyetértettünk. Azóta foglalkozom hadtörténettel. A gimnáziumban megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és felvételi nélkül bekerültem a bölcsészkarra. Első dolgom volt, hogy mestert kerítsek magamnak. Meg is találtam, Katona Tamás személyében. Ma, ha egy diák hozzám fordul segítségért, én is azt teszem, amit ő akkor: igyekszem nem beleverni az orrát abba, amit nem tud, hanem oda irányítani, ahol a kérdéseire választ kap. Mégis úgy érzem, hogy elsősorban a szüleimnek tartozom köszönettel, akik, ha néha csodabogárnak tartottak is, mindenben támogattak. Másodsorban pedig az osztályfőnökömnek, Rimele Géza bácsinak, aki ugyan matematikát oktatott, de aki nem az ő tantárgyából készült felvételizni, azt is hagyta kibontakozni. És ez nekem akkor óriási segítséget jelentett.

Nyisd ki a kapukat!

– Ma, amikor eluralkodott a Pénzisten, nehéz szent őrültnek lenni – állítja Tóth Vera pszichológus, pályaválasztási szakember. – Minden arról szól, hogy álljunk be a sorba. Pedig kicsi az esélye, hogy mindenkit ugyanaz boldogítson. Kétségkívül nehéz a dolgunk, mert a világ egyre bonyolultabb. Az ember már azt sem tudja biztosan, melyik elnevezés milyen szakmát takar. A mai középgenerációnak ráadásul a rendszerváltáskor sok esetben elképzeléseit az új időkhöz kellett igazítania. Ilyen töréssel a lelkében senki se lehet elég okos. Mindenesetre jól tesszük, ha segítünk gyerekeinknek kibányászni magukból azt a tehetséget, amely csakis rájuk jellemző. Hogy megtalálják az életben azt, amit majd ők csinálnak a legjobban. Ennek egyik legnagyobb akadálya, hogy folyton készítjük őket valamire, ahelyett, hogy örömtelivé tennénk számukra az ismeretszerzést. Pedig ez sokkal jobban motivál. Tanítottam egy fővárosi gimnáziumban, és azt tapasztaltam, hogy a másodikosok még nyitottak voltak a játékra, a beszélgetésre, míg a felvételire készülő negyedikesekből már nem lehetett érdeklődést kicsiholni semmi iránt. Sajnos, a felvételi hajsza mind korábbi időpontra tolódik ki. Ez nem egy esetben ahhoz vezet, amit a mi szakmánk korai zárásnak nevez. Ha egy gyenge önismeretű gyereket korán ráállítunk egy pályára, amelyről nincs letérés – ilyen például az orvosi – lehet, hogy diplomával a zsebében gondolja majd meg magát. Akkor pedig már borzasztóan nehéz váltani. Ezért nem szabad a pályaválasztást kizárólag az iskolára bízni. A szülő nagyon is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekének alaposabb ismeretei legyenek önmagáról. Módszeresen nyitogassuk ki előtte a kapukat – tanuljon zenét, A hét témája írassuk be sportolni, barkácsoljon – hátha az egyiken szívesen besétál. Biztosítsunk neki alkalmat arra is, hogy rálátást szerezzen az iskolán kívüli világra. Nem árt például, ha az ügyvédet nem egy tárgyalóteremben ripacskodó színésznek képzeli, hanem egy ismerős jogász révén belelát a kulisszatitkokba is. Az iskola sajnos, kevés fogódzót ad a pályaválasztáshoz. Szerencse, ha van egy jó szemű osztályfőnök vagy szaktanár, aki nemcsak a diák tantárgyi, hanem személyiségjegyeit is látja. Még előbbre juthatunk, ha az iskola rendelkezik saját pszichológussal. (Budapesten az utóbbi tíz évben minden kerületben kiépült az iskolapszichológusi hálózat.) Egy önismereti tréningcsoportban még azok a szorongó gyerekek is megnyílnak, akik eddig azt hitték, csak nekik van pályaválasztási problémájuk.

Köszönöm, mama!

Héja Domonkos, a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet elnyert Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar karmestere hosszan mesélhetne arról, hogy egy odafigyelő, empatikus szülő milyen észrevétlenül irányíthatja gyermekét.

– Mindig azt szoktam mondani, hogy kiskorom óta karmester akartam lenni. De azért ez nem volt ilyen tudatos. Talán inkább a mamám látta meg bennem a képességeket ehhez a foglalkozáshoz. Gyanítom, hogy már a születésem előtt feltette magában: az én fiamból lesz valaki. Ezért aztán következetesen próbára tette a képességeimet. Egymás után minden hangszerre beíratott, holott többnyire nem voltam meggyőződve arról, hogy szeretném. Eleinte például nem szívesen zongoráztam, ki nem állhattam a gyakorlást. Később be kellett látnom, hogy a mamának igaza volt. Ha valaki karmester akar lenni, meg kell tanulnia zongorázni. Ez persze, nem azt jelenti, hogy azért lettem karmester, mert egyik hangszeren se játszottam jól. Bár a mamám, aki a hegedűtanárom is volt, később bevallotta, hogy számára az első percben világos volt: a fiából soha nem lesz hegedűvirtuóz. Ám szerintem ütősnek nem voltam rossz. Nem véletlenül végeztem el az ütős tanszakot is a karmesteri mellett a Zeneművészeti Főiskolán. Végül a karmesterségnél horgonyoztam le. Ha ma azt kérdeznék tőlem, milyen hangszeren játszom, azt válaszolnám: zenekaron, amely a világ legösszetettebb hangszere. A papám nemrég elmondta, hogy amikor először látott vezényelni, nem gondolta volna, hogy valaha karmester lesz belőlem. Ennyit a szülői szemről.

De a mamám félig tudatosan, félig öntudatlanul mégiscsak efelé irányított. A történet a születésem előtti időszakra nyúlik vissza, amikor mindvégig zenekarban játszott, tehát én magzati koromtól fogva zenét hallgatok. A papám pedig az operaház zenekarának brácsásaként, gyakran elvitt operába. Négyévesen kívülről fújtam az összes repertoáron lévő Mozartot. Hatévesen elvittek Balázs Oszkárhoz, a kor szerintem legjobb zeneiskolai ütőtanárához. Remek módszere volt arra, hogy megtanítsa az embert kottát olvasni. Nyolcévesen a templomban követni tudtam Mozart Requiemjének partitúráját. A karmesterpálcát is a mamám adta először a kezembe. Igaz, én rögtön letettem, és egy ceruzát fogtam helyette, de azért elvezényeltem a tanítványaiból toborzott zenekart. És már nem volt messze az a pillanat, amikor siker koronázta fáradozásait: huszonhárom évesen megnyertem a nemzetközi karmesterversenyt… Annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem megköszönni neki. De a mama azért tudja, mennyire hálás vagyok azért amit értem tett.

Bátran válts!

– Ritkán fordul elő, hogy egy kisgyerek tévedhetetlenül megérezze magában a tehetséget valamelyik foglalkozáshoz – vallja Eged Erzsébet matematikatanár. – Többnyire szükség; van a szülő segítségére, aki valóban ráhangolódik, és nem csupán saját álmait szeretné megvalósítani általa. Ez a legnehezebb feladat: elfogadni, hogy a gyerekünk más, mint mi. Nem értek egyet a sakkbajnok Polgár lányok édesapjával, aki azt nyilatkozta, hogy bármit tudott volna faragni a gyerekeiből. Szerintem minden gyerekben más-más kincs rejlik, és az őt irányító felnőtteknek a felelőssége azt felszínre csalogatni. A pedagógus feladata kettős. Egyrészt a tantárgya útján érdeklődést ébreszthet a gyerekben. Másrészt, ha ez nem sikerül, vigyáznia kell arra, hogy ne olvassa a diák fejére. Attól, hogy például nem rajong a matematika iránt, még lakozhatnak benne csodák, amelyek másfelé repítik. És még valami. Tudatosítani kell bennük, hogy ez az ő életük, és csakis önmaguknak kell megfelelniük. Úgyis annyi szorongás, gátlás telepedik a lelkükre, és olyan kevéssé ismerik önmagukat! Az érettségi banketten mindig hangsúlyozom: „Ha úgy érzitek, rossz lóra tettetek, bátran váltsatok. Bátraké a szerencse!” És ezt a tanácsot már sokan megköszönték nekem.

Apám álma

Április negyedikét írtak. A szőke, törékeny lány a csípős szélben kissé összehúzta macskaszemét, szorosabbra fogta kardigánját, és határozott léptekkel elindult. Már nem volt visszaút. Mint ahogy az ezüst gépmadárnak sincs, ha eléri azt a sebességet, amikor elrugaszkodhat a kifutópályától. Ez a döntő pillanat lett Czigány Ildikó életének szimbóluma. Négy éve ő a MALÉV történetének első, és azóta is egyedüli női pilótája.

— Senki nem értette, hogy három nyelvvizsgával, egy zenetörténészi diplomával és egy televíziós állással a hátam mögött mit keresek a pilóták között. Akkor már többször utaztam repülőgépen. Mindannyiszor bekéredzkedtem a pilótafülkébe, mert izgatott a csoda: hogy maradhat fenn a levegőben egy ekkora fémszörnyeteg? A szerelem persze, nem akkor kezdődött, hanem még kislány koromban. Apám, Czigány György vitt ki magával először a repülőtérre. Annyira lenyűgözött, mint más gyereket a cirkusz vagy az állatkert. A nyári szünet legnagyobb szenzációja mindig az volt, ha Balatonkilitiben felkéredzkedtünk egy-egy motoros repülőgépre. Áhítattal kémleltük az eget, mikor száll le a közelünkben egy gép. Amikor végre leereszkedett a pilóta, mosolyogva odaszólt: : „Na mi lesz, nem jönnek?” És mi beszálltunk. Azóta is erről álmodtam, de eszembe se jutott, hogy pilóta lehetnék. Sok-sok év eltelt, közben állatorvosnak készültem, de a terv megbukott a matek érettségin. Akkor a család úgy döntött, legegyszerűbb, ha elvégzem a Zeneművészeti Főiskolát. De a sors közbeszólt. Egy nap ellenállhatatlan sürgetést éreztem, hogy kimenjek a Malév Repülő Clubjába. Az ott töltött hónapok utólag éveknek tűnnek. Megérintett élet és halál, barátság, szerelem. Kilenc évembe került, mire beteljesült a vágyam. Kevesen hittek benne, hogy sikerülni fog. Talán egyedül csak az apám. Ő mindvégig büszke volt rám. Azt hiszem, megvalósítottam a titkos álmát.

Bízz bennem!

Bárcsak mi, szülők mindig okosak lehetnénk! De mit csináljon az a mama, akit a tanár lebeszél a gyermeke álmáról. Mert, mint mondja, ilyen osztályzatokkal képtelenség…

Szerencsére Rikk Ágnes sminkest, akinek a munkáit gyakran megcsodálhatják a Nők Lapja címlapján, nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja az álmait. Önfejű, erős egyéniségnek született, és már öt-hat évesen tudta, mi érdekli.

– Édesapám gyakran elvitt magával vadászni. Lenyűgözött a természet szépsége, a színek, az illatok. Kezdettől vonzódtam a fényhez, talán ezért babonázott meg a nagyváros, amikor először megláttam. Éreztem a zsigereimben, hogy nem maradok sokáig a szülőfalumban. A barátnőimmel folyton divatbemutatót játszottunk, bár fogalmam sincs, honnan tudhattunk egyáltalán ilyesmiről. Az iskolában gyönyörűen rajzoltam, de a reál tantárgyakkal hadilábon álltam. Azt is tudtam, miért. A matektanárnőm egyszer megcibált, hogy „ez a lány folyton csak ábrándozik!”, és én attól kezdve nem tanultam. Alaposan kisiklatták az életemet. Meggyőzték anyut, hogy nekem a gimnázium, amely után elvégezhetném a kozmetikus iskolát, úgyse sikerülhet. Női szabásznak adtak. Lázadtam. Másodikban ki is rúgtak. Azután felköltöztem Pestre. Azt hiszem, ekkor tanultam meg nemcsak nézni, hanem látni is az embereket. Manapság azt szoktam mondani a tanítványaimnak: „A smink akkor lesz jó, ha ránézel egy arcra, és már tudod, hova, mit tennél.” Huszonhét évesen egyszer csak eljött a pillanat, amikor éreztem: véget kell vetnem a kissé hosszúra sikerült vargabetűnek. Beállítottam a Sörház utcai kozmetikus iskolába, és kerestem magamnak egy sminkmestert, Hulinay Gabriellát. Már az első versenyen második helyezett lettem…

Rajzolok egy szép világot

Mikola Péter csak annyit kért, hogy helyezzem magam kényelembe, és nézzek rá. És valóban, éreztem, ahogy árad belőle az erő, és szinte szív magába. A jelenléte betöltötte a teret. Ugyanaz történt, mint amikor a színpadról odasúgja az óvodásoknak: „Rajzolok nektek egy szép világot!” – és a kicsik megbabonázva követik az ujját.

– Már gyerekkoromban megéreztem magamban ezt a csöndet – meséli. – Tudtam, hogy a halk szónak nagyobb a hatalma, mint a ricsajnak, a hangoskodásnak. Bárhol megjelentem, odafigyeltek rám, és hamarosan a középpontba kerültem. Ifivezetőként jártam a táborokat a gitárommal, és a gyerekek játszótársává szegődtem. Nem tudtam még, mi akarok lenni, csak volt valami megnevezhetetlen érzés bennem. Egy belső sugallat, amit követtem. És közben kitartóan figyeltem a jelekre. Árulkodóak voltak: a középiskolai magyartanárom egyszer odahívott magához, és nagyon komolyan ezt mondta: „Péter, neked írónak kell lenned!” A másik ember, akinek hálás vagyok az üzenetéért, Levente Péter volt. Meghívtam egy általam szervezett ifjúsági klubba. Ráérezhetett a hangulatra, mert előadás után odajött hozzám: „Meglátod, belőled lesz valaki.” Örkényt idézte: „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.” Hát így lett belőlem zenés játszótárs, aki saját dalaival, játékaival szórakoztat. Ősszel jelenik meg az ötödik lemezem. Mostanában már másoknak is továbbadom, amit tudok. Én úgy hívom: jelenlét. Mindenkinek a lelke egy egész színkavalkád, csak meg kell találni azt a többletet, amelytől a személyiség varázsa mégis működik. Ez a feladat.

Romantikusok és realisták

Ki tudná megmondani, ki a romantikus: az itt bemutatott „szent őrültek”, vagy Karinthy Frigyes kis hőse, aki elveszetten „lóg a szeren”, miközben fantáziája mesteri dupla csavarokba repíti tudományágtól tudományágig?

„Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatrikó, és lábam gumicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötvenkilós súlyokat emelget, és Bányai Miklós megcsinálja nyújtón a nagyhalált. De őbennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök – énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a “savoir” ige ragozását, és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton – de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ színpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucatemberek. Képzeljék el, hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: “Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében összegyűlt álmélkodó közönséget…” (Részlet a Tanár úr, kérem című novelláskötetből)

Koronczay Lilla

Nők Lapja 2002/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)