1972: Miért „kell” hivatást választania korunk asszonyának?

Bozóky Éva emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Evelyne Sullerot könyvének margójára.

Barátságot kötöttem Evelyne Sullerot-val. Ismeretlenül és egyoldalúan, miként olvasó szokott az íróval, akivel gondolatban beszélget. Nem is lenne ebben semmi különös, ha szépíróról volna szó s nem tudósról — ha nem kellett volna 400 oldalon át annyi ellentétes érzést legyőznöm, hogy aztán az utolsó oldalaknál mégiscsak szívembe fogadjam a szerzőt.

Ugyan mi adhatott okot ellentétes érzelmeim hullámzására A női munka története és szociológiája című, kézikönyvként is jól használható, tömör, tudományos stílusban megírt munka olvasása közben?

Dédanyám szeme

Az, hogy Evelyne Sullerot, a nagynevű és köztiszteletben álló gazdaságtörténész és szociológus időnként kibújik a tudós bőréből, a sorok közül rám emeli tekintetét, s ez a szem olyan riadtan asszonyi, sőt gyermetegen, szánnivalóan nőies, amilyen talán postamesternő dédanyámé lehetett — ezelőtt 80 esztendővel. Sullerot ugyanis francia, Franciaországban él, és a nők ottani helyzete, úgy látszik, a legkiválóbbaknál is előidézi ezt a nálunk oly régi múltba tűnt állapotot.

Sullerot a női munkára szűkíti vizsgálódási terét, ám mivel szociológiáról is szól, nem határolhatja el tárgyát az élet többi oldalaitól. Alapállása lényegében „kékharisnyás”: tiltakozik a nő családi szerepe ellen, kétségbe vonja magát az anyai szeretetet is — mondván, hogy ezt csak a XIX. század szentimentalizmusa találta ki. Ám könyve végén bevallja, hogy fiatal korában, míg négy gyermeke iskolába nem került, maga is szenvedélyes anya volt és csupán nevelésükkel foglalkozott.

Egyik-másik fejezetében helyesli a női munka kelet-európai struktúráját (vagyis azt, hogy a nők, fiatalságuktól kezdve kereső munkát folytatnak, de viszonylag korán mennek nyugdíjba — míg a nyugat-európai struktúra szerint a fiatal asszonyok nem vállalnak munkát, ám gyermekeik „talpraállítása” után, 35 —40 éves koruktól kezdve sokan lépnek munkába, s ezt még 20—30 évig folytatják) — de később megjegyzi, hogy „embertelenség a fiatal anyától azt kívánni, hogy napi 9—10 órára egy közintézményre bízza gyermekét. A magyar gyermekgondozási segélyt csupán elgondolkoztató, áthidalási kísérletként értékeli, ám utóbb kifejti, hogy az anyaság, a szoptatás oly mértékben kimeríti a fiatal nő szervezetét, hogy hivatásbeli teljesítménye csak minimális lehet, később azonban hosszabb ideig bírja a munkát, mint a férfiak, és — ha energiáit fiatalon el nem használta —legjobb teljesítményét 40—50- es éveiben nyújtja. Az önmagával folytatott vita logikus törésekre, önellentmondásokra készteti, „nőies” logikája azonban nyomban eltűnik, mihelyt nem értékel, kommentál, hanem megmarad a tények föltárásánál.

Mindig dolgoztak a nők

Hogy a nők a termelőmunkában mindig is részt vettek, azt Sullerot nélkül is tudtuk.

Különösen a dolgozó osztályok asszonyai igencsak kivették részüket a munkából — különösen a mezőgazdaságban —, anélkül, hogy számadatok szólnának róla, hiszen ez oly természetes volt. Volt? Van! A kereső nők nyilvántartása azért oly nehéz, mert azokban az országokban, ahol a mezőgazdaság magánkézben van, nem szólnak a statisztikák az ott folyó női munkáról. Holott enélkül egyetlen népnek sem volna kenyere…

Annál meglepőbbek Sullerot adatai az iparról. A korán iparosodott országokban — mint pl. Franciaország, Németország vagy az olasz városállamok — már a középkor derekán is sok ezres tömegben dolgoztak női munkavállalók, voltak kifejezetten női céhek, s olykor elkeseredett küzdelmet folytattak a férfiakkal, akik egy-egy iparágat csak addig hagytak meg a kezükben, míg az nem jövedelmezett valóban jól. Ilyen női mesterség volt századokon át a takácsoké: utóbb a nők csak kisegítő feladatokat kaptak benne, hogy aztán, még később, a textilipar megint „női szakmává” váljék.

Háborúk és válságok

Érdekes és talán legizgalmasabb kérdése: mikor és hogyan, miért került bizonyos korszakokban előtérbe a női munka? És miért szorul máskor háttérbe? Szinte törvényszerű, hogy a háborúk mindig nagy tömegben kényszerítették munkavállalásra a nőket, részben a férfiak pótlása miatt, részben azért, mert a férfitömegek halála miatt sok nőt ítélt magányra a történelem, megnövelve az Európában amúgy is mindig fönnálló nőtöbbséget.

Békés korszakokban is előhívja a női munkát a gazdasági szükség, a munkaerőhiány — viszont válságok idején mindig a nők válnak elsőnek munkanélkülivé, s gyakran visszahúzódnak a telített, „jóléti” társadalmakban is (pl. Hollandia); csak kisebb százalékuk igyekszik munkát kapni: a szegények, akiknél ez létszükséglet, s a tanultak, akiknél a szellemi kényszer belső hajtóereje játszik szerepet. A tanulás lehetősége azonban sok országban szintén harci kérdés, még ma is.

Matriarchátus — az amerikai négereknél és a finneknél

A XX. század második fele világszerte döntő változásokat hozott. Sullerot részletesen ismerteti az egyes európai országok (a szocialista államok közül csak a Szovjetuniót tárgyalja, a többieket Kelet-Európa cím alatt egy kalap alá veszi), az USA és Kanada adatait; a munkaképes korú nőkhöz mérten a munkavállalók arányát, a női keresők arányát az egész dolgozó népességen belül, kormegoszlásukat; viszonyítja jövedelmüket az azonos foglalkozású férfiakhoz — munkájának ez a része valóban igen gazdag adatforrás, a legutóbbi évtized valóságos lexikona. Viszonyításai kiterjednek a fejlődésre is (minden országban évről évre emelkedik a női munkavállalók száma és aránya) és más összefüggésekre (mint pl. az oktatás módja és a munkavállalás lehetősége, az öngyilkosság és a női munkavállalás arányainak összefüggése, a prostitúció visszaszorulása és munkavállalás, családi hagyományok hatása, stb.).

Roppant érdekes tényeket közöl: többek közt tudósít egy francia felmérésről, amely szerint ott a háztartási munkák évi 2 milliárd órával többet vesznek igénybe, mint az összes keresők termelő munkája; megtudjuk, hogy a Szovjetuniót kivéve, mindenütt a világon kevesebb a nők munkabére — azonos foglalkozásnál — mint a férfiaké; hogy a nők sokkal gyorsabb ütemben dolgoznak, mint a férfiak, még önmagukkal is versenyeznek; hogy a spanyol lányok csak 25 évesen érik el a nagykorúságot, a fiúk 21 évesen; hogy az USA-ban a „nők uralma” elterjedt legenda csupán, ám létezik egy sajátos „néger matriarchátus”, mely azon alapul, hogy a néger nők már régóta több és magasabb iskolázásban részesülnek, mint a férfiak (átlagosan 2 évvel tovább tanulnak), hogy a legtöbb kereső foglalkozást folytató nő a Szovjetunióban, az NDK-ban és Finnországban található, és ezekben az országokban a legmagasabb a szakképzett nők aránya is; végül, hogy a legkevesebb nő (a munkaképes korosztály 17%-a) Hollandiában és Norvégiában vállal munkát.

A jövő útja

Miért látja Sullerot — és vele minden haladó ember — fontosnak a női munkavállalás lehetővé tételét és az ehhez vezető oktatást?

Azért is, mert az ember a munkában valósítja meg önmagát és csak a társadalom egyenlő jogú tagjaként élhet emberi életet — de nemcsak ezért. A világ nemcsak elvekben, jogokban változik, ezek mozgása mögött mindig mélyebb okok rejtőznek. Olyan okok, melyek akár tetszik, akár nem, életmódváltásra késztetik az embereket.

Az életkor kitolódott, s vele az öregség beállta is: a mai 50 éves még viruló asszony, s a hatvanas is innen van az öregségen. A fiatalok európai átlagban három évvel hamarabb házasodnak, mint pár évtizeddel ezelőtt. A gyermekegészségügy lehetővé teszi, hogy minden gyermek felnőjön, nem kell 8—10 gyermeket szülni ahhoz, hogy fele életben maradjon. A születésszabályozás révén a fiatal évekre lehet időzíteni a gyermekáldást. (Régen a nők sokszor együtt ringatták első unokáikat és utolsó szülöttüket.) Az anyai szerep korán kezdődik tehát és korán ér véget, a nők életük felét élik le utána, többet, mint amennyi anyáik egész élete volt… A háztartás könnyebb lett, és a fejlődés még inkább könnyíteni fogja. A házasság viszont hosszabb évtizedekre szól — tovább élünk — és kétséges, hogy mindegyik házasság kibírja-e ezt a tartamot? Amint a válási statisztikák mutatják, jó részük bizony nem bírja ki, különösen ha az élet könnyebb és a nyomorúság nem fogja be igáslóként szekerébe a házasokat. Mi marad az élete delén túljutott nőnek, ha gyermekei elrepülnek, férje elhagyta és hivatása sem volt? Ha viszont volt, akkor gazdagabb szellemmel, jobban magához köthette már előbb családja tagjait. 

A változó élet diktálja az emberi szemlélet változását világszerte. És azt is, hogy a néha „kékharisnyás”, néha túlzó, néha illogikus, de mindig emberi, haladó és jószándékú Evelyne Sullerot-ot megértsük, gondolkozásra késztető művén töprengjünk és végső következtetésével egyetértsünk: korunk asszonyainak kettős terhelését végső soron csak a munkaidő csökkenése szüntetheti meg: — az a helyzet, amikor férfi és nő fáradtság nélkül, korán tér haza otthonába és mindkettő együtt, kellő időben és türelemmel nevelheti gyermekeit. (Gondolat, 1971)

Bozóky Éva

Nők Lapja 1972/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)