A WHO szerint a körülbelül háromszáz millió ember depressziós a világon, így a depresszió a leggyakoribb megbetegedésnek számít. 2015-ben első helyen állt a betegségben eltöltött életévek rangsorában, az összes betegségben eltöltött életévek 7,5 %-áért felelős. Minden negyedik nő és minden nyolcadik férfi élete során legalább egyszer szenved depresszióban, évente világszerte körülbelül nyolcszázezer ember hal meg öngyilkosság miatt, a 15-29 évesek között ez a második leggyakoribb halálok. A depresszió egy betegség, amelynek kezelésére létezik hatékony gyógymód, ennek ellenére mégis csupán a depressziósok fele kap valamilyen segítséget, itthon talán még annyian sem. Magyarországon még mindig stigmának számítanak a mentális problémák, a depressziót sokan bagatellizálják és összekeverik a „depis” hangulattal, a lustasággal, a gyengeséggel. Úgy tartják: a depresszióból „ki lehet jönni”, csak akarat kérdése. Az orvostudomány szerint nem így van, így nekünk is ideje volna változtatni helytelen berögzüléseinken, és erre környezetünket is ráébreszteni. Főleg, hogy az Európai Unión belül Magyarországon a legrosszabb a helyzet, hazánkban a 18 éven felüliek 10,5 %-a vallja magát depressziósnak. Vadas Zsuzsa 1995-ös riportja óta nem sok minden változott, érdemes komolyan elgondolkodni az okokon.

Vadas Zsuzsa: Bánatbetegség – A depresszióról dióhéjban, Nők Lapja, 1995/46. 

Lassan nincs nap, hogy ne bal lábbal kelnénk fel.  Kialvatlanul, nyűgösen. Botorkálunk a lakásban. Kapkodunk. Felborítjuk a vázát, nem találjuk a férj zokniját, vajas felével ejtjük le a gyerek tízórai zsemlyéjét. Őrjöngünk, összeveszünk, bedobjuk az első kávét, rohanunk. Kiesünk az egyik ajtón, beesünk a másikon. Sunyi pillantások, sikoltozó telefonok, lélekdaráló munkák, nagy kortyokban, hősiesen nyelt mérgek. Légköri feszültség. Robbanásveszély! Látásunk beszűkül: már ellenséget látunk mindenkiben. A futtában elrágott szendvics száraz és íztelen. Megakad a torkunkon. Szemünk előtt összefolynak a betűk, szívverésünk felgyorsul, agyunkban dobol a félelem: Szívinfarktus? Rák? Meszesedés? Öregedés? Felmondás? Ez lenne a vég? Erősítünk. Bedobjuk a kávét. Rágyújtunk. Várjuk a csodát. Egy morzsányi szeretetet, megértést. Egy ici-pici emberi jelzést, hogy valamire még jók vagyunk. Valakinek még fontosak vagyunk. Valakinek még kellünk. Szörnyű, ha az utolsó remény is kialszik. Ekkor dörömböl az önvád, ott belül: élhetetlenek vagyunk, csúnyák, vének, ostobák. Nekünk nem sikerülhet soha, semmi. Este holtfáradtan zuhanunk az ágyba és nem jön álom a szemünkre. Ha mégis, akkor rémekkel viaskodunk: zöld szörnyek szorongatják a torkunkat. ,,Irgalom!” – kiáltanánk, de nem jön ki hang a szánkon. Már mindentől félünk: a magánytól és az emberektől, a nappaloktól és az éjszakáktól, a haláltól és az élettől. Magunktól is.

A tünetei:
Örömtelenség
Innét az elnevezés: lehangolt, vagyis deprimált, depressziós.
Fáradékonyság
Lelassul a mozgás, nehezebben fog az agy, beáll a totális döntésképtelenség.
Szorongás
Növekvő belső feszültség, ingerlékenység, félelemérzet.
Alvászavar
Álmatlanság vagy aluszékonyság. Nyomasztó álmok. Reggel pocsék közérzet.
Étvágytalanság vagy felfokozott éhségérzet
Az előbbi jelentős  súlyveszteséggel jár, az utóbbi hízással. Nem hiába nevezték régen a kényszerevéssel felszedett kilókat bánatzsírnak.
Vegetatív tünetek
Testi fájdalmak, zsibbadások, menstruációs zavarok, csökkent szexuális érdeklődés.
Halálvágy
Súlyos esetben öngyilkossági kísérlet.
Téveszmék
Bűntudat, önmarcangolás.

Százezrek szenvednek otthon, zárt ajtók mögött – ennyire becsülik ma a pszichiátriai betegek számát Magyarországon. Többségükben nők. Szégyellik, sokszor a hozzátartozóik elől is rejtegetik a betegségüket. Sokan azt sem tudják, hogy betegek, és azt sem, hogy van számukra gyógyulás. Ezt az ismerethiányt igyekezett pótolni a tévé hétrészes sorozata, az Agyunk titkai. Készítői – Domján Dénes szerkesztő és a témakör legnevesebb hazai szakértői – szakszerűen, mégis közérthetően tárták elénk az agy működése és a lelki betegségek közötti összefüggéseket. Megtudhattuk, hogy sokféle pszichiátriai betegség létezik. Közülük leggyakoribb a depresszió.

Nők Lapja 1995/46 (Forrás: Nők Lapja Archívum)

Kényszerpályán

A gimnazista Mona szőke volt, törékeny és kecses, mint a nippek a vitrinben. Irigyeltük a légiességét, a porcelánfinomságát. Mellette mi, a kicsattanó tinik vaskosnak, tenyeres-talpasnak éreztük magunkat. Érettségi után elváltak útjaink, és nemrég láttam viszont egy pesti presszóban. Azonnal ráismertem, mégis féltem megszólítani, annyira más lett. Még áttetszőbb, csak már nem sugárzott. A fények kihunytak benne. Magába roskadva ült az asztalnál, és gépiesen kavargatta a kihűlt kávéját. Üres tekintete a semmibe révedt.
– Megismersz? – kérdeztem zavartan, és most végre megcsillant valami pajzán gunyoros fény a szemében.
– Nem vagyok hülye, csak idegbeteg. Inkább azon csodálkozom, hogy te felismertél. Annyi év után és így, ahogy most kinézek. Persze, már az is kész csoda, hogy élek. Sokszor elhatároztam, hogy végzek magammal, de ehhez is gyáva voltam. Nem a haláltól féltem, a szenvedéstől.
– De hát miért kellett volna meghalnod?
– Mert elrontottam az életemet. Emlékszel, mindig arra vágytam, hogy táncosnő legyek vagy muzsikus. A szüleim viszont ragaszkodtak hozzá, hogy orvosi diplomát szerezzek, mint mindenki a családunkban. Abban reménykedtem, hogy nem vesznek fel az egyetemre. Felvettek. Éppen egy ismert orvosdinasztia sarját ne vették volna fel? Már az első félévben kiderült, hogy alkalmatlan vagyok erre a pályára, mégsem tanácsoltak el.
– Magadtól is elmehettél volna!

– Féltem. Nem akartam csalódást okozni a szüleimnek, nem mertem becsapni magam mögött minden ajtót. Éjszaka rémeket álmodtam: óriási, szemrehányó szemek néztek rám. Betegek, akiket nem tudtam meggyógyítani. Amikor azt hittem, már nem bírom tovább, találkoztam Tiborral. Orvosnak készült, s mivel nem vették fel az egyetemre, beállt segédápolónak az egyetemi klinikára. A szerelem megváltott. Visszaadta az életkedvemet. Eleinte. Később bűntudatot éreztem. Magamat vádoltam azért, hogy elvettem tőle azt a helyet, ami igazság szerint őt illetné meg.
– Tibor is így gondolta?
– Eleinte nem. Ő írta a disszertációmat, de a diplomaosztásra már nem jött el. Ettől kezdve egyre furcsábban viselkedett. Rákapott az italra. Gúnyolódott velem, sértegetett, azt a kevés önbizalmamat is darabokra tépte. Rettenetesen féltem. Annyira, hogy nem mertem elfogadni a falun felkínált körzeti orvosi állást sem. Kerültem az embereket, nem mertem a szemébe nézni senkinek. Csontig soványodtam, mert enni sem mertem. Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam a számhoz emelni a kanalat. Úgy éreztem, mindenki engem néz, és kinevetnek.
– Most hol tartasz?
– A nehezén talán túljutottam. Feladtam az orvosi pályát, elváltunk. Az orvosom azt tanácsolta, hogy olyan elfoglaltságokat keressek, amelyek örömmel töltenek el. Írni kezdtem. Meséket. Képeket is festettem hozzájuk, kezdetben kíváncsiságból, hogy mire vagyok képes, ma már egyre nagyobb élvezettel. Megpróbálom színesre festeni azt a fehér űrt, amit a félresikerült orvosi pálya hagyott bennem. Amitől még mindig félek. A mesék talán kivezetnek belőle. Nem tudom. Csak reménykedem. Az orvosom szerint már ez is jó jel. A gyógyulás jele.

Örökletes hajlamok

Nemrég Budapesten járt a lelkibetegségek egyik világhírű szakértője, John F. Greden professzor az Egyesült Államokból. Elmondta, hogy Amerikában, Kanadában és Angliában két évtizede óriási erővel kutatják a depressziót, és több pénzt fordítottak rá, mint bármi másra.
– Korunk betegsége a depresszió?
– Nem. Minden korban gyakori betegség volt, csak a tudomány most jutott ahhoz a technikához, amellyel felderíthetők az agy titkai. Már Hippokratész is tudott róla, a XVII. században pedig Burton megírta – a Melankólia anatómiája – című művében –, hogy a depresszió az agy betegsége. Igaza volt.
– Régen sokkal romantikusabban hangzott, ha azt mondták valakiről: lelki bánat gyötri, búskomorságban szenved, melankólikus. De milyen gyógymódot alkalmaztak?
– Vidékre mentek pihenni, vagy híres fürdőkben kúráltatták magukat, és ha pénzük volt, beutazhatták a világot. Ezek a módszerek azonban nem váltak be. 1954-ben jelentek meg az első olyan gyógyszerek, amelyek befolyásolják az agy vegyi reakcióit, és nagyon hatásosak. Bevezetésük nagy fordulatot hozott a gyógyításban. A szerotonin tablettáknak azonban kellemetlen a mellékhatásuk: kiszárítják a szájat, látászavarokat is okozhatnak. A legújabb gyógyszereknek kisebb a mellékhatásuk, viszont kevésbé hatásosak, ami hosszabb kezelési időszakkal ellensúlyozható.
– Világszerte az emberek tizenöt százaléka depressziós. Mi válthatja ki a betegséget?
– Túlfeszített munka, stressz, túlzott kávé-, alkohol- és drogfogyasztás. Az életkor is számít: idősebb embereknél gyakoribb a depresszió. Nőknél közrejátszhat a hormondrendszer változása is. Szülés után például gyakran előfordulhat. A fogamzásgátlókat szedők nyolc százaléka lesz depressziós és a klimax is hajlamosít rá, bár nem annyira, mint korábban gondolták. Számos gyógyszer is előidézheti, egyebek között a vérnyomást csökkentő készítmények. Az évszakok is kiválthatják, télen sokkal nagyobb a rizikó. Örökölni is lehet olyan mértékben, mint a cukorbetegségre való hajlamot. Ahol csak az egyik szülő depressziós ott harminc, mindkét szülő esetében hatvan százalékos az örökletesség. Ha az egypetéjű ikrek közül az egyik mániákus depressziós, nyolcvan százalékos az esélye annak, hogy a másik is az lesz.
– Hogyan lehet felismerni?
– Táblázatok segítségével akár a körzeti orvosok is megállapíthatják. Sajnos, még nálunk sem mindegyikük ismeri fel a betegséget, ezért fejfájással, vagy gyomorpanaszokkal kezelik a pácienseket. Kevesen ismerik, ezért rosszul ítélik meg a depressziót. Egy közvélemény-kutatás során a megkérdezetteknek csaknem a fele vélekedett úgy, hogy a depresszió erkölcsi-morális gyengeség. Holott nem gyengeség, hanem betegség, ami kezelhető és gyógyítható. Mióta hatékonyabban gyógyítják, a biztosítóknál is észlelhető megtakarítás. Kevesebben hiányoznak a munkából, kevesebben kerülnek kórházba, ritkábbak az autóbalesetek és a válások is. A mániákus depressziósok ugyanis háromszor gyakrabban válnak, mint mások.
– Minden munkára alkalmasak a depressziósok?
– Amennyiben jól kezelik őket, bármilyen állást betölthetnek. Ezért szükségesek a felvilágosító programok. Egyrészt, hogy ne legyenek megbélyegezve a betegek, másrészt a betegség halálos is lehet. Ne feledjük: az öngyilkosok hetven százaléka depressziós.

Monori Lili: ,,Már a nevemet sem értettem”

Az agyunk titkai című tévésorozatban tűnt fel ismét, hosszú idő után először. Dep­ressziós beteget alakított olyan élethűen, hogy sok nézőben felvetődött a kérdés: hátha nem is játssza, hanem éli a szerepét.
– Valóban újraéltem mindazt, amit el­szenvedtem a hetvenes évek közepén. Ak­kor neurotikus depresszió volt a diagnó­zisom. Örökös félelemben éltem, és a szo­rongásokkal látási-hallási zavarok is együtt jártak. Már a nevemet sem értet­tem meg. Fogtam egy papírt, és addig ír­tam rá: Monori Lili, amíg megtelt. Más­kor meg látomásaim voltak. Néha úgy éreztem, hogy madár száll a vállamra. Láttam, éreztem. Sokáig kínlódtam ezzel, s ott tartottam, hogy megölöm magam.
– Mi váltotta ki belőled mindezt?
– Lehet, hogy gyerekkorom óta hor­doztam magamban azt a lelki időzített bombát, amit a magánéletem válsága robbantott fel. Férjem, Magyar Dezső 1970-ben disszidált, és döntenem kel­lett: vele maradok, vagy sem. Kölnbe még együtt mentünk, de visszajöttem. Ott sem találtam meg a helyem, és itt­hon sem. Amihez hozzájárult, hogy szí­nészként is nehezen vettem az akadályo­kat. Ekkor a kezelőorvosom azt tanácsol­ta, hogy ne csináljak semmit kényszer­ből, még egy bögrét se vegyek a kezem­be. Abbahagytam a színészetet. Súlyos­bította a helyzetemet, hogy Anyukám is meghalt – elütötte a vonat –, ezt a vesz­teséget a mai napig sem hevertem ki.
– A neurózisból kigyógyultál?
– Úgy tűnik, használt a terápia. Amikor otthagytam a filmgyárat, megkönnyeb­bültem, mint a fuldokló, ha levegőhöz jut. A szakmával nem kívántam foglalkozni többé. Összetépdestem fecnikre, akár egy darab papírt. Aztán ezekből a darabokból összeraktam valami egészen mást. Furcsa álmaim voltak, és ezeket próbáltam meg leírni. Sötétben. Világosban nem mertem volna. A papírt sem akartam látni, belecsúsztattam a zsebem­be, és ott írtam rá. Azt kívántam, bárcsak egy sötét alagútban élnék, ahová az ételt is úgy csúsztatják be, láthatatlan kezek.

Kapcsolódó

,,Újságíróként megéri a bátorság” – Vadas Zsuzsa: 30 év a Nők Lapjánál

Koronczay Lilla

– Hogyan lehet kibújni a szorongások képzelt alagútjából?
– Nekem a fiam segített. Kicsi volt, gondoskodnom kellett róla. Érte kellett megtanulnom a már elfelejtett mozdula­tokat: felvarrni egy gombot, elmosni egy tányért. Néha elnéztem, hogyan esznek étkezdékben az emberek. Rákönyököl­nek az asztalra, zavartalanul kanalazzák a levesüket. Istenem, milyen szabadok! – gondoltam, és megpróbáltam utánozni őket. Sikerült. Később visszatértek a szorongásaim, majd ismét enyhültek. Kitaláltam egy játékot, az Orlandót, amit pincében adtunk elő. Magunknak. Csak az élettársam – Székely B. Miklós – unszolására egyeztem bele, hogy hívjunk meg nézőket. A mi pincénkben mindent magunk csináltunk – jelmezeket, díszle­teket – és nem beszéltünk. Ez a színházi kísérlet más, mint a hagyományos szín­játszás. Mélyebb kaland. És nekem na­gyon mélyre kell alászállnom, hogy fel­hozzak valamit belőlem.
– Sikeres színésznő, híres filmsztár voltál. Nem hiányzik a színház, a film és a siker?
– A színházról már letettem. A rutinfeladatok fárasztanak, és untatnak is. Filmezni szívesen megyek, ha hívnak. Ott nem érzem azt a bezártságot, amit a színpadon. A helyszínek valóságosak, lá­tom az eget, ha felnézek. Holott a film is káprázat. Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy szeretek valamit, ami nem létezik. Hogyan lehetséges ez? Talán ezért me­nekülök attól, amit eddig csináltam. A küzdelmet nem adtam fel, új darabot szeretnék bemutatni még ebben az év­ben – ez a Beckett – amihez a Soros-ala­pítványtól kértem támogatást. Ez tartja bennem a lelket és a két gyerekem. A fi­am húsz, a kislányom tizenkét éves. Ná­luk jobban nem érdekel semmi. Szá­momra ők jelentenek mindent.

Népbetegség és zsenialitás

A depresszió gyakoriságát tekintve nép­betegség, kár, hogy a betegek közül ke­vesen jutnak el az orvoshoz. Amerikában és Angliában a betegek ötven százalékát kezelik, nálunk ez az arány az öt százalé­kot sem éri el. Pedig a kezeletlen dep­resszió mellett a szívinfarktus és az agy­vérzéses elhalálozás esélye is kétszer-háromszor nagyobb az átlagosnál.
A betegség egyetlen pozitívumáról, dr. Rihmer Zoltán professzor is említést tett a tévésorozatban. Ez a kreativitás, az őrü­let zsenialitása, ami elenyészően kevés betegre jellemző. Ezért is tudjuk számon tartani őket. Mániás depressziós volt Schumann, a zeneirodalom egyik legna­gyobb zsenije. Puccini, a nagy olasz operakomponista is visszatérő súlyos dep­resszióban szenvedett, és nem véletlen, hogy négy műve végződik öngyilkosság­gal. Híres írókat és politikusokat is talá­lunk a depressziósok között: Balzac-ot, Churchillt, Hemmingway-t és a magyarok közül Vörösmarty Mihályt, Erkel Ferencet vagy Széchenyit, aki ezt írta a naplójába 1832. november 4-én: „ Félelmetes éj­szaka… Némelykor úgy ébredek önma­gamra, mint a legborzasztóbbra, né­melykor a világon mindennél jobban gyűlölöm magam… érzem a nemezis acélszorítását. Néha már úgy tűnik fel nekem, mintha én lennék az „emberiség kitaszítottja”… Ó, miért is születtem?”

A férfiak isznak, a nők szenvednek?

A lelki egészségvédelem világnapján ná­lunk is figyelemre méltó előadások és javaslatok hangzottak el a lélek betegsé­geinek megelőzéséről és gondozásáról. Dr. Bitter István, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke elmondta, hogy több nő szenved depresszióban és többet is szenvednek tőle. Nem azért, mintha a férfiak erősebbek lennének: ők alkohol­ba fojtják a depressziójukat. Ami átme­netileg oldja a feszültséget, ám hosszú távon öl, butít és roncsol.
– A férfiak isznak, s ettől a nők még szo­morúbbak, lehangoltabbak lesznek. De honnét tudhatom, hogy éppen csak szomorkás a hangulatom vagy depressziós vagyok?
– A depresszió hangulati betegség, éle­tük során a nők tizenöt százaléka átesik rajta kisebb vagy nagyobb mértékben. Bizonyára hajlamosak is rá, bár ez nincs ráírva senkire. Külső hatások is kivált­hatják: súlyos szerelmi csalódás vagy tes­ti erőszak, amit olykor soha nem lehet kiheverni. A betegség többnyire később jelentkezik, jóval a megrázkódtatás után. A beteg egyszer csak úgy érzi, hogy nem tud felkelni az ágyból. Nincs ereje, nem érdekli semmi, legszívesebben meghal­na. A rossz közérzet és a depresszió ter­mészetesen nem azonos. Az előbbi nyomtalanul elmúlik, az utóbbi tartós és visszatérő. Legalább a harmadik depressziós hullám után tanácsos, illetve szükséges orvoshoz fordulni.
– Mennyire befolyásolják a hangulatun­kat a mostani társadalmi állapotok?
– Mivel a változások fokozzák a bi­zonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot, ettől a depresszió rizikófaktora, a szo­rongás is növekedik. Ily módon kapcso­lódik a közérzet romlása a társadal­mi-gazdasági mozgásokhoz. Enyhe for­mája az alkalmazkodási zavar, ami a szo­rongás és a depresszió keveréke. Ez csak akkor lehet veszélyes, ha krónikusá válik. Sajnos, a feszültség nem enyhül, hanem fokozódik. Az emberek kínlódnak, tele vannak fájdalmakkal, szorongásokkal, fel nem ismert és kezeletlen depresszióval. Ezeket kellene kivizsgálni és gyógykezel­ni. Amíg nem késő. Amíg nem ölt vé­szes, tehát széles társadalmi méreteket.

Vadas Zsuzsa

Nők Lapja 1995/46 (Forrás: Nők Lapja Archívum)