A szerelem határai – Meddig képes összetartani két embert egy kapcsolat?

Függőségek, rossz szokások, eltérő neveltetés, terhelt családi háttér: se szeri, se száma azoknak a körülményeknek, amik próbára teszik a kapcsolatokat. Utánaeredtünk a kérdésnek: nehéz helyzetekben meddig tud összetartani két embert a szerelem? Czvitkovits Judit írása.

Megszámlálhatatlan azoknak a kutatásoknak a száma, amelyek a szerelem mibenlétét próbálják feltárni: honnan jön, mit okoz, meddig tart, feltámasztható- e? Szakemberek egy része úgy hiszi, a szerelem állapotát tizenöt hónapnál tovább nem bírná el a szervezet, mert olyan, mint a láz, így annak előbb-utóbb múlnia kell. Mások négyévnyi időt adnak „neki”, amibe nemcsak „beleesünk”, de ki is mászunk belőle. Ezekkel a kutatásokkal megy szembe Arthur Arons, a New York-i Stony Brook Egyetem párkapcsolati kutatója, aki agyi képalkotó vizsgálatok segítségével kimutatta, sok pár izgalmi állapota húsz év után is olyan szinten mozog, amit legtöbben a szerelem tetőfokán élnek át – vagyis a szerelem kémiája igenis lehet tartós. A reményt adó felfedezés ellenére sokan nem ezt kapják a szerelemtől, a holtomiglan-holtodiglan ígérete egyszer csak szertefoszlik, a hátterében pedig olykor a legváratlanabb okok állhatnak.

Eltérő vérmérséklet

„Zolival nagyon fiatalon jöttünk össze. Ő volt a higgadt, a csupa szeretet, a nyugodt origó, én pedig a vehemens, a nyughatatlan szenvedély. Az utolsó porcikámig elfogadott és imádott – emlékszik vissza Sarolta (58). – Az első lányunk az esküvő után született, és egy álomszerű periódus következett. Nagyon jó, családi házas környéken laktunk, kisgyerekes jó fej családokkal, akik sokszor átjöttek enni, inni, mulatni, sőt néha táncolni is hozzánk. Utóbbiban általában én voltam a hangadó. Zolival ezek voltak a boldog békeidők, amelyekből az évek múlásával, a vállalkozása beindításával ő egyre inkább átcsúszott a korán öregedő, lehiggadó férfiba. A következő két gyermekünk hat-hat év különbséggel született, de az én közösségi élet iránti szomjúságom egyre nőtt, miközben a kávézótulajdonos férjem egyre jobban és felvállaltan utált már kimozdulni. A szülések után komoly súlyfelesleg maradt rajtam, így sokszor a baráti társaság unszolása ellenére végül én is otthon maradtam vele. Negyven körül azt éreztem, nemcsak a túlsúly terít be, de a rutin, a megszokás fojtogató leple, a háziasszonyi lét is. Az alapszemélyiségem pedig egyre jobban feszegetett: menni, táncolni, nevetni akartam. Bevállaltam egy gyomorszűkítő műtétet, nagyon komoly elszántsággal visszahoztam magam, és kedvem volt ismét szórakozni menni, lehetőleg mindenhova. Társas utak, új frizurák, smink, tánctanfolyam, csajos nyaralások, csütörtökönként retró bulik, új barátok, és részemről a korábbi életöröm is. Ezen az úton Zoli már nem tudott és nem is akart velem tartani. Mindent illetlennek, kirívónak, nevetségesnek látott bennem. Sok voltam neki, pedig én csak ugyanaz a csupa mosoly lány voltam, igaz, szenior kiadásban, mint akit egykor megismert, és akinek imádta a kirobbanó energiáit. Végül elhagyott egy másik nőért, akivel az energiaszintjük, az életvitelük nagyon hasonló.

A cikk még nem ért véget, a folytatást és két másik történetet a Nők Lapja Psziché 2019/6. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Czvitkovits Judit

Nyitókép: Getty Images

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.