A nyomasztó családi traumákból is van kiút

A megrázó fordulatokban bővelkedő magyar történelem nemcsak megfontolandó tanulságokat hagyott az utókorra, de olyan lelki örökséget is, amelynek feldolgozása egyéni és kollektív felelősségünk. Kellő önneveléssel, türelemmel és az újrakezdés lehetőségével a nyomasztó családi traumákból is van kiút.

Copies of black-and-white family photos decorated with glitter as Christmas decorations

A 21. század történelmi viharai egyáltalán nem kímélték a magyar családokat, és az átélt traumák azóta is láthatatlan szellemként kísértenek és örökítődnek tovább a famíliák életében. A felszín alatt számtalan tragikus történet lappang, amelyekről a túlélők legszívesebben hallgatnak, vagy ha már meghaltak, akkor emlékeiket örökre magukkal vitték a sírba. Nincs ez másképp az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc esetében sem, amelynek eseményei ugyan jól ismertek, számos túlélő osztotta meg emlékeit az utókorral, ennek ellenére sok családban a szembenézés, feldolgozás és túllépés a mai napig elmaradt. A felkavaró családi örökség megismerése azonban kulcsfontosságú, mert ellenkező esetben a megrázkódtatások láthatatlan súlyként nehezednek a famíliára. Az egyéni szinten feldolgozatlan bűntudat, harag, félelem nemcsak a közvetlen környezetünkben hat romboló erőként, és okoz számos pszichoszomatikus betegséget, szorongást a tanúkban és az utódokban, de társadalmi szinten szintén kiélezi a konfliktusokat.

A lélek mindenre emlékszik

Még akkor is így lehet ez, ha a traumán átesett személy mindent megtesz a múlt feldolgozásáért. Terápián vesz részt, koncentrált önismereti munkával dolgozik magán, és a családjában is őszintén beszélnek arról, ami történt. „Az 1956. október 25-i parlamenti sortűz az egész későbbi életemre hatással volt – emlékezik vissza Hollós László, aki a forradalom idején 4 és fél éves volt. Aznap anyám vitt a Szalay utcai óvodába, de belesodródtunk a közeli Kossuth téren zajló eseményekbe. Életem első emléke az, hogy lőnek ránk. Anyám azonnal a földre lökött, és rám feküdt, hogy a testével óvjon a golyóktól. Képi emlékem nincs innen, mert kúszva, a kabátja alatt mentett ki a térről. Mikor odébb pásztázott a géppuska, akkor mászott. Nem sokat, egy-két métert, hogy a lövész ne lássa. Annál jobban emlékszem a hangokra: a gépfegyverek nagyon mély, lassú, kattogó sorozataira, szinte meg lehetett számolni a csattanásokat. A térről a Margit hídig menekültünk. Egy nagyobb csoporttal indultunk át Budára, hogy találkozzunk apámmal, aki kétéves öcsémmel a Bíró utcai bölcsődébe indult. Akkor hirtelen lőni kezdték a hidat. Anyám újra a földre lökött, rám vetette magát, majd jött a következő sorozat. Ahogy elpásztá- zott a lövész, felugrottunk. Aki túlélte, rohanni kezdett, majd újra lőttek, és mi megint a földre lapultunk. Ez a halálos tánc addig tartott, amíg el nem értük a budai hídfőt. Egy örökkévalóságnak tűnt. Máig kísértő erős képi emlékek, eltorzult arcok, kicsavarodott testek maradtak meg bennem. Látom az idősebb férfi t, ahogy elvágódik mellettem, és arccal ér földet. Oda akartam menni, hogy bácsi, ez fájhat, tegye arrébb a fejét. Előttem van a fiatal lány, a fejkendős asszony, a kék overallos férfi , aki nem futott velünk tovább. És mások. A szörnyű zaj, a golyók acélos pattogása a kockakövön, az emberek sikoltozása kitörölhetetlen emlék marad. Aztán anyám arca sejlik fel előttem, amikor a budai hídfőnél kijöttünk végre a tűzvonalból. A hídfő alatti fedezékben nekitámasztotta a fejét a falnak, szörnyen kimerült volt. Aznap már nem tudtam elaludni. Nem pánikoltam, csak ültem némán. És ez így van a mai napig.”

A cikk folytatásából többek közt az is kiderül, hogyan lehet újrakezdeni a traumák után – keressétek a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában!

Szöveg: Lénárt Léni

Fotó: Puzzlepix

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!