Egy év, mondják, elillan. De nem akkor, ha egy évet a gyermekétől távol tölt egy anya. Kiváltképp nem akkor, ha a kisbabát elrabolják tőle, és hiába fordul segítségért a hivatalokhoz, azok közönyösen hallgatnak. A cikkben szereplő történetek valósak, de a neveket az ügyek érzékeny jellege miatt – egy eset kivételével – megváltoztattuk.

Vera

Vera egy határon túli magyar településről származik, s úgy döntött, Budapesten próbál szerencsét. Számításai bejöttek: pillanatokon belül elhelyezkedett. Regisztrált egy társkeresőre, s itt megismerkedett egy férfival. Hónapokig jártak. Egy idő múlva kiderült, hogy a kapcsolat Vera számára egyre vállalhatatlanabb, mert a férfi veszekszik, parancsolgat neki, utasítgatja. Szakítottak. Nem sokkal ezután Vera rájött, hogy terhes. „Ha jön a gyerek, jobb, ha van apja” – gondolta. Bár nem költözött össze a férfival, megpróbált vele jó kapcsolatban maradni. Nem sikerült.
A férfi együtt élt – és él a mai napig is – az anyjával és a nővérével. Ők hárman folyamatosan nyomást gyakoroltak a nőre a terhesség alatt, irányították, hogyan élhet, mit ehet, milyen műsort nézhet. A férfi pedig, ahogy közeledett a szülés napja, egyre többet viccelődött azzal, hogy rögzíti a szülést a telefonjával, mert ezt a barátai is megtették a saját feleségükkel. Utólag visszanézve a felvételeket, jól szórakoztak azon, hogyan torzulnak el vajúdás közben a nők. Vera ekkor, bár retteg a konfliktusoktól, újra elhagyta a férfit.

Csak videón láthatta

A szülés a kiírt időpontnál korábban elindult. Hosszan tartott, nagyon fájdalmas volt. Vera a kisbabát a saját nevére anyakönyveztette és küldött egy SMS-t a férfinak, hogy megszületett a gyermeke. A nő visszament a határon túli otthonába, ahová néhány hónappal később követte őt a férfi az anyjával és a testvérével. Pár napra „megszállták” a lakást, majd a férfi, a családtagjaival együtt, visszautazott Budapestre. Nem sokkal később jött az ukáz: arra utasította, perrel fenyegetőzve Verát, hogy anyakönyveztesse a gyereket az ő nevére. Vera ezt megtette, és nem zárkózott el attól, hogy biztosítsa a láthatást határon túli szülővárosában. Egy év alatt, amíg otthon volt a gyermekkel, összesen három ízben rohanta le őt a férfi az anyjával és a nővérével. Nem kértek engedélyt, nem volt előzetes egyeztetés, nem volt megbeszélve „láthatás”, csak jöttek. A Verával folyamatos kapcsolatot tartó jogvédő szervezet munkatársa azt meséli, hogy mindhárom alkalommal a közelben szálltak meg, és reggeltől estig a nő nyakán lógtak, parancsolgatva, rendezkedve, a gyereket erőszakkal kivéve a kezéből, szidva-gyalázva őt és az édesanyját, azt, ahogy a gyereket nevelik, a lakást, amiben élnek, amit esznek, a környéket és mindent, mindenkit. A negyedik ilyen alkalommal – három héttel a gyerek egyéves születésnapja után – egy közös játszótéri séta alkalmával az apa nővére elterelte Vera figyelmét, míg az apa elrabolta az akkor még anyatejesen is táplált gyereket. Vera csak napokkal később tudta meg, hogy az országhatárt átlépve, a gyereket budapesti lakásába vitte. A férfi ugyan beengedte a lakásba Verát, hogy láthassa a gyerekét, de azt már nem, hogy el is vigye magához. Azzal zsarolta a nőt, hogy ha újra odaköltözik és kiszolgálja őt, a nővérét és az anyját, egy fedél alatt maradhat kisgyerekével. De Vera nem akart cselédnek állni, inkább a gyermek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi következményeiről szóló nemzetközi egyezmény – ez az úgynevezett Hágai egyezmény – értelmében pert indított. Az első fokú döntés kötelezte az apát, hogy a gyereket vigye vissza az anya otthonába, és adja át. De a döntés nem volt jogerős, s a magyar hatóságok asszisztálása mellett az apa tovább folytathatta a packázást: már a láthatást sem engedélyezte. Közben „beköszöntött” a koronavírus-járvány: a tavaszi karantén alatt aztán az apa időnként videón megmutatta a gyereket az anyjának.

Folyamatos a zaklatás

A kijárási korlátozások feloldása után az anya hiába rohant, hogy láthassa gyermekét – a férfi lakását és nyaralóját is üresen, lezárva találta, a telefonját nem vette föl. A Patent Jogvédő Egyesület (Patent), hat hónappal a gyermek elrablása után Budapest kormányhivatalának illetékes egységéhez fordult gyermekvédelmi jelzéssel, mert – a jogvédő szervezet álláspontja szerint – már akkor is indokolt volt a kiskorú súlyos veszélyeztetésének megállapítása és legalábbis a védelembe vétele. Semmi nem történt. 

„Az addig a gyermeket kizárólagosan gondozó anyától való durva elszakítás egészen biztosan súlyosan károsítja a gyermeket érzelmileg, s ezzel megvalósul a kiskorú súlyos veszélyeztetése.

Mindez nyilvánvalóan önkényesen, és a jog által adott lehetőségek tudatos megkerülésével történt: az apa az első perctől fogva nem kérte a kapcsolattartás szabályozását vagy akár a szülői felügyeleti jogot. Nem kérte, mert tudta, hogy nem kapná meg. Ehelyett a bíróság és a gyámhatóság jogosítványait önkényesen magához vonva, okiratok nélkül átcsempészte a gyereket az országhatáron, s azóta az anyát teljes mértékben megfosztja szülői jogai gyakorlásának lehetőségétől (és a gyermeket az édesanyjától). Mindez véleményünk szerint megalapozza a gyermek azonnali kiemelését az apai családból és az anyához, mint a gyermek nevelésére és gondozására alkalmas másik szülőhöz való helyezését” – olvasható a Patent gyámhatóságnak írt levelében. A hivatal mégsem lépett. Egy évvel azután, hogy az apa magával vitte a gyereket, a másodfokon eljáró Fővárosi Törvényszék is kimondta, hogy az apának át kell adnia a gyereket az anyának. Ez nem ment simán, de végül a gyereket 14 hónap tortúra után visszakapta az anya. (A Verát segítő civilszervezet munkatársaitól tudjuk, hogy az apa azóta is – szülői felügyeleti jogaira hivatkozva – naponta többször zaklatja az anyát, hívogatja, információkat követel tőle, és a megzavarodott gyerekre akar most is, telefonon, videócseten keresztül, hatni.)

Lívia

Lívia is az interneten ismerkedett meg leendő gyermeke apjával. Szerelembe estek. Időnként felmerült a nőben, hogy valami nincs rendben a férfival, azt gyanította, hogy a férfi pénze nem legális eredetű. Terhes lett, kisfiuk született. Ekkor valami megváltozott: a férfi elkezdett eljárni, prostituáltakhoz ment, bántalmazta Líviát, aki ezt fél évig bírta, majd közölte, hogy a kisbabával elköltözik az édesanyjához. Korlátlan láthatást biztosított az apának, aki akkor mehetett, amikor csak akart. A férfi élt is ezzel. Gyakran meglátogatta őket, de abban nem volt köszönet. Állandóan féltékenykedett, azt akarta tudni, járnak-e hozzá férfiak. A sorozatos zaklatások és verbális bántalmazások miatt Lívia a rendőrség és a gyermekvédelem segítségét is kérte, hiába. Mediációt kezdeményezett, de azt is hiába – a férfi nem működött együtt. Egy idő múlva ezért úgy döntött: csak hétvégenként engedélyezi az apának a láthatást, de azt is csak úgy, hogy a gyerek átadása, átvétele a rendőrség előtt történik. A nő azt tervezte, hogy egy vidéki városba költözik az édesanyjához, de a költözést megelőző apai láthatás alkalmával a férfi az akkor kétéves kisfiukat nem adta át az anya családjának. Lívia azonnal segítséget kért a rendőrségtől, hogy visszakaphassa a gyereket, hiába. A férfi a fővárosi agglomerációba költözött, napokon belül beíratta a kisfiút egy magánbölcsődébe, ahol a dolgozókat, illetve a helyi védőnőt és a helyi gyerekorvost is úgy tájékoztatta, hogy az anya „nem normális, bántalmazó”. Ezt az információt mindenki kérdés nélkül elfogadta, és erre hivatkozva meg is tagadtak a gyerekkel kapcsolatos minden információt az anyától. Külön történet, hogy a bölcsődei beíratásnál az intézmény nem tartott igényt az anya aláírására, noha a gyerekkel kapcsolatos döntéshez mindkét szülő hozzájárulása kell.

Egymásnak ellentmondó vélemények

Egy rövid ideig a helyi gyerekjóléti szolgálat közreműködésének „köszönhetően”, kéthetente 2 óra láthatást biztosított az apa az anyának – aki ekkor már vidéken lakott – egy pláza játszóházában az apa és biztonsági őrök társaságában. Ezt a megalázó tortúrát Lívia nem bírta.

„Kérem, segítsenek rajtunk és bírják jobb belátásra az apát!”

 – írta kétségbeesve Lívia az illetékes gyámhivatalnak akkor, amikor az apa már hetedik hónapja nem engedte az anyának a kapcsolattartást. A gyámhivatal meg sem moccant. A Patent sürgős gyermekvédelmi jelzéssel élt a kisfiú veszélyeztetésének gyanúja miatt. „Tekintettel arra, hogy ezt az állapotot az apa erőszakkal, jogsértő magatartást tanúsítva állította elő, és tekintettel arra, hogy a koronavírus-veszélynél sokkal súlyosabb nevelési veszélynek teszi ki minden nap a gyermeket, és hogy immár több mint fél éve elszakítja és elszakítva is tartja a kisgyermeket az addig őt gondozó édesanyától, álláspontunk szerint az apa megvalósítja a kiskorú veszélyeztetését, ami megalapozza a kisgyermek védelembe vételét” – kérte a gyámhivatal intézkedését a Patent. Mindhiába. A gyámhatóság megállapította, hogy az anyai kapcsolattartás „akadályozottságán túl” veszélyeztető körülmény az apa gondozásában a gyerekkel kapcsolatban nem merült fel, így a védelembe vételi eljárást megszüntette. Külön érdekesség, hogy két, egymásnak teljesen ellentmondó bölcsődei vélemény született a kisfiú és az édesanyja viszonyával összefüggésben. Az egyik még a gyerek elrablása előtt készült abban a fővárosi bölcsődében, ahová a gyerek akkor kezdett el járni, amikor Lívia elköltözött az apától a kisfiúval. A másikat, két hónappal később, már abban az intézményben írták, ahová az apa íratta be a gyereket, az anyát mindennek elmondva. Míg az elsőben „délután vidáman szalad ki anyukájához”, „anyukáját napközben sokat emlegeti”, addig a második pedagógiai véleményben az anya maga az ördög. „Édesanyát, ha megemlítik a kisgyermeknevelők, akkor XY (a kisfiú neve – a szerk.) tiltakozik”, „bölcsődevezetőként pillanatnyilag bármennyire is nehéz és sajnálatos ezt leírni, mivel nekünk a gyermekek a legfontosabbak, de pillanatnyilag úgy látjuk, hogy a kisfiú szeretetteljes, gondoskodó, kiegyensúlyozott légkörben és környezetben van az édesapjánál, és nem szeret semmi kommunikációban részt venni, ahol édesanyja megemlítésre kerül”. A családdal találkozó szakemberek között volt egy mediátor, aki felismerte, hogy ebben a konfliktusban az anyai kapcsolattartás elmaradása a fő probléma, ezért ő maga javasolta a védelembevételt. De annak ellenére utasította el a kérelmet a gyámhatóság, hogy a mediátort a hatósággal együttműködő szerv, a gyermekjóléti szolgálat jelölte ki. A bíróság – egyelőre ideiglenes döntésében – úgy rendelkezett, hogy 10 hónappal az elrablást követően az apa köteles a gyereket visszaadnia az anyának.

Ibolya

Az édesanya, Stiller Ibolya nem titkolja a nevét, hiszen sokan ismerik a történetét. Tavaly, a 16 akciónap a nőkkel szembeni erőszak ellen elnevezésű rendezvénysorozat első napján, a Néma Tanúk Felvonulás megnyitóján is elmondta kálváriáját. Ibolya biológus kutató, egyetemi oktató, 2018 júniusában ikreket szült. A picik koraszülöttként, veszélyeztetett terhességet követően jöttek világra. Hogy az apával való viszonyukban sok a feszültség, már a várandósság idején kiderült. „Nem költözött hozzám, nem segített az egyre nehezebbé váló hétköznapi teendőkben, érzelmileg nem támogatott, még a babák életesélyei tekintetében is kockázatos terhesség gondjaiban és tennivalóiban sem volt hajlandó osztozni velem” – idézte fel. De Ibolya szerette volna, ha apával nőnek fel a gyerekek, ezért eladta budapesti lakását és egy közeli településen egy megfelelő méretű házat vett, amelynek vételárához a férfi csekély összeggel járult hozzá. Ezzel viszont a tulajdonjog 9 százaléka az övé lett. Csak a több hónapos kórházi tartózkodásból hazaérkezvén, augusztus végén költözött össze a család. Rendkívül feszült időszak következett, vádaskodás, veszekedés, küzdelem. Ibolya úgy érezte,

„a két kisbabán keresztül is engem akart bántani, rajtam zsarnokoskodni”.

Ezért eldöntötte: nincs folytatás. Megkérte a férfit, hogy költözzön el, kifizette volna a részét, és biztosította volna számára a neki megfelelő kapcsolatot a kisbabákkal. De az apa nem egyezkedett, ezért Ibolya közölte vele, hogy a gyerekekkel az édesanyjához költözik egy másik Budapest környéki településre. A férfi visszaköltözött a fővárosba. Nem volt könnyű megszervezni az apai találkozásokat, de Ibolya törekedett arra, hogy megvalósuljanak. Utcán, játszótéren, kávézókban találkoztak, s az együttlétek gyakran feszültek voltak, mert a hét-nyolchónapos ikercsecsemők napirendje szigorú: nincs olyan sok idő étkezés, tisztába tevés után felöltözni, kimenni a térre.

Váltott gondoskodás?

„Egyik játszótéri találkozásunk alkalmával, amikor leültem egy padra olvasni, hadd foglalkozzék ő a gyerekekkel, befordult a sarkon, és egy, a ház mögött már várakozó autóba ülve elhajtott az akkor nem egészen kilenc hónapos ikreimmel. Ez 2019. március 18-án történt” – mesélte Ibolya, akinek közel egy évet kellett várnia arra, hogy a gyerekeit újra a karjaiban tarthassa. Az ikerbabákat ugyanis az apa 12 hónapon keresztül rács mögé zárta el az anya elől. Így akarta kikényszeríteni, hogy az ő elképzelésének megfelelő „egyezség” jöjjön létre közöttünk. Egy, a Youtube-on is elérhető hosszú vallomásban az apa is elmondja a saját verzióját: szerinte a szülést követően „nagyon-nagyon szoros kapcsolat” alakult ki közte és a babák között. „Én azt szeretném, ha két szülője lenne a gyerekeinknek, és gyakorlatilag nem maradt más eszköz arra, hogy ezt el is lehessen érni, mint az, hogy hát akkor legyenek nálam a gyerekek. Mert akkor van esélyem arra, hogy a bíróság úgy fog dönteni, hogy nem egy szülőt fognak csinálni a kettőből, hanem figyelembe veszik azt, hogy az édesapánál vannak a gyerekek. Amikor elhoztam őket magamhoz, akkor a gyerekek édesanyja azonnal feljelentett a rendőrségen gyerekrablásért, gyerekveszélyeztetésért. Addig, amíg anyuka kizárja apukát, nincs probléma. Amikor apuka elhozza, akkor elkezdenek olyan dolgokat letagadni, amik az apukával jó kapcsolatot bizonyítják” – mondta az apa, aki tehát váltott, egyenlő elhelyezést követelt – a gyerekek elrablásának ez volt a fő motivációja. (Cikkünk megjelenését követően az apa elérhetetlenné tette a videóját – a szerk.) Az ilyen típusú követelésekkel kapcsolatban Dajkó Péter bíró „A szülői felügyelettel kapcsolatos perek szabályai a gyermekek jogainak érvényesülésére figyelemmel” című tanulmányában arra figyelmeztet, hogy

a váltott gondoskodás alkalmazása tízéves kor alatt egyáltalán nem javasolt.

Ezért is van az, hogy a magyar bíróságok nem is ítélik meg, csak abban az esetben, ha a szülők együtt kérik ezt. (Logikusnak tűnik az apa viselkedését azzal magyarázni, hogy az anyától ezt a közös kérelmet akarta kizsarolni gyerekek elrablásával.)

Packázás

Az apák motivációja mindhárom történet során nagyon hasonló. Arra hivatkoznak, hogy az anyák nem akarnak velük megegyezni, és fennáll a gyerekkel való elszökésük esélye. Mindhárom történetben közös az is, hogy miközben a gyerekeket megfosztják az anyai láthatástól, a nőket megalázzák. Míg Vera történetében az apa a járványra hivatkozva Skype-on „engedélyezte” az anyának a gyerek láthatását, Lívia kéthetente, egy játszóházban volt kénytelen – őrökkel körülvéve – találkozni a gyerekével, addig Ibolya előre megadott időpontokban mehetett csak a férfi lakásához, ahol az ajtó előtti gangon lehetett a gyerekeivel. Egy éven keresztül a ház körfolyosóján „térdelve, guggolva, ülve napsütésben, esőben, sárban, szélben, az ajtó elé szerelt vasrácson keresztül” nézegethette a kislányait, az ételt a réseken átdugdosva etethette őket, így törölgethette a taknyos orrukat, így bábozott nekik. A rettenetes helyzetnek a bíróság ideiglenes végzése vetett véget: a döntés értelmében a gyerekek az édesanyjuknál vannak, az apának pedig heti két-két óra felügyelt kapcsolattartást engedélyeztek. (Aztán született egy újabb döntés:  az apa minden második hétvégén ott alvással elviheti a gyerekeket.) 

És mit csinált egy évig a gyermekvédelem és a rendőrség?

Az illetékes családsegítő szolgálat szerint az ikrek veszélyeztetettsége fel sem merült, minden teljesen rendben volt. Sem a körzeti házi gyermekorvos, sem a védőnő nem talált az égvilágon semmi kivetnivalót abban, hogy a babák közel egy évig rácson keresztül találkozhattak az anyjukkal. A rendőrség pedig addig nem érzi magát illetékesnek az ilyen típusú ügyekben, amíg a bíróságnak nincs legalább ideiglenes döntése a gyerekfelügyeletről, illetve nem merül fel a veszélyeztetés gyanúja. Ezért küzdenek az anyák a gyermek védelembe vételéért.

A rendőrség a gyámhatósági döntés híján nem lépett, a bíróságok pedig szinte kabarészerű műsort adtak elő azzal kapcsolatban, hogy melyik törvényszék a területileg illetékes.

(Ibolya pechére a bejelentett lakcíméhez képest a gyerekrablás egy másik településen történt, így hónapok mentek el csak azzal, hogy nem tisztázták, melyik bíróság jogosult eljárni.) Ha a gyerek mindenek felett álló érdeke bárkinek is számított volna ezekben a hivatalokban, segítettek volna az anyának ezt a kérdést gyorsan rövidre zárni. A kisbabák életében ezek a hónapok felmérhetetlen traumák sorát jelentették.

Veszélyek

Az ikerbabák elrablásának ügyében tapasztalt gyermekvédelmi és hatósági közöny annyira felháborította a szakmai közvéleményt, hogy pszichológus-szakmai állásfoglalás született. A Hegyi Dorottya gyermek- és ifjúsági klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta, Horgász Csaba klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoanalitikus, Lénárt Krisztina Csilla gyógypedagógus-pszichopedagógus, Dr. Sipos Lilla pszichológus, kiképző gyermek-drámavezető, pszichodráma vezető által jegyzett szakmai anyag bemutatja, hogy a drasztikus szeparáció – mint amilyenek ezek a gyerekrablásos ügyek is – milyen lelki következményekkel jár. A szüleiktől elszakított gyermekek ugyanis szenvednek, s (…) a súlyos szeparációs traumáknak életre szóló mentális zavarok lehetnek a következményei, megnehezítve a felnövekvő gyermekek teljes értékű, egészséges felnőtté válását” – írják.
Indoklásuk szerint a korai kötődés minősége alapvetően meghatározza a személyiség fejlődését. Az első életévekben a gondozó megfelelő ráhangolódása, válaszkészsége és érzelmi-fizikai elérhetősége alapvető fontosságú. Rávilágítanak, hogy az a személy a gyermek elsődleges gondozója, aki az első percektől a legtöbb időt tölti vele, táplálja, s gondoskodik annak érzelmi és fizikai szükségleteiről, biztonságot nyújt számára. „Az elsődleges gondozóhoz való kötődés befolyásolja a későbbi érzelmi és értelmi fejlettséget, a szociális készségeket, az empátiára való képességet, továbbá megalapozza az önértékelést és az érzelmi stabilitást” – olvasható az állásfoglalásban, hozzátéve: a kötődés szempontjából a 6-8 hónapos kor fontos fordulópont egy csecsemő fejlődésében. Ebben az időszakban kezdi felismerni az őt gondozó személyek (anya, apa) egyediségét, akikkel szoros kötődést alakít ki. „Ekkorra kialakul a csecsemő azon képessége, hogy már tudja, elsődleges gondozó, elsődleges kötődési személy csak egy van, így annak tartós hiánya traumatikus és pótolhatatlan lesz.

A (…) hirtelen elszakítás drasztikus hatással van a gyermekre. A (…) gyermekek elveszítik biztonságérzetüket, depresszívvé és lemondóvá válnak, és a krónikus stressz hatására érzelmi és testi fejlődésük is zavart szenved”

– fogalmaznak a pszichológusok. Ez álláspontjuk szerint még akkor is így van, ha az új gondozói környezet kielégítő. Vagyis, hiába talál mindent rendben a védőnő, a gyermekorvos, a gyámügyes annál, aki elszakítja a gyereket a másik szülőtől, a trauma már kárt okozott.
A pszichológusok kijelentik: ha a két szülő külön él, a gyermek joga és érdeke a mindkettőjükkel való rendszeres kapcsolattartás, azonban ennek módját a gyermek aktuális fejlődési szükségletének kell meghatároznia.

A közönyös minisztérium: a szép elvek nem köszönnek vissza a gyakorlatban

Ibolya ügyét egy évvel ezelőtt tavasszal, amikor az ikerbabákat még „csak” egy hónapja vitte el az apjuk, a gyermekvédelemért felelős államtitkárság tudomására hoztam. Azt kértem, nézzenek utána, hogy az illetékes gyámhivatal miért nem képes az ideiglenes hatályú elhelyezésről szóló döntést meghozni. Felhívtam a figyelmet Székely László akkori alapjogi biztos jelentésére, amelyben megállapította, hogy a hatályos szabályozás alapján nem lehet gyorsan és gyermekközpontú módon fellépni, ha az egyik szülő jogellenesen tartja magánál a gyermekét és nem hajlandó őt önként átadni a másik szülőnek. Az EMMI illetékesei – se Fülöp Attila gyermekvédelmi ügyekért felelős államtitkár, se Novák Katalin akkori családügyi államtitkár – nem válaszoltak a megkeresésemre.

Kérdés…

A három történet ismeretében idén újra megkerestem a tárcát. A kérdésemet Fülöp Attilának címeztem, mert az ő államtitkársága alá tartozik a gyermekvédelem. Azt szerettem volna megtudni, nem gondolkodik-e azon, hogy azokban az ügyekben, ahol a gyerekek bizonyos életkor alatt (a nemzetközi példák 7-10 éves kor között szórnak) kerülnek bele ezekbe a rájuk nézve súlyosan káros helyzetbe, valamiféle beavatkozással szabályozza az ügyek felgyorsítását. Jeleztem azt is a tárca felé, hogy a gyermekvédelem munkatársai általában nem tekintik a védelembe vételhez elégségesnek azt a körülményt, hogy ha az egyik szülő (gyakran az apa) elviszi a gyereket, és nem engedi, illetve erősen korlátozza az édesanyának a láthatást. Ez önmagában veszélyezteti a gyerekek lelki fejlődését, súlyosan traumatizál, tehát attól még, hogy nem üti-veri a gyereket és enni is ad neki az őt elrabló szülő, az még veszélyeztetés. „Egyáltalán: problémaként azonosítja-e be Fülöp Attila ezt a helyzetet? Érzékeli-e a minisztérium, hogy ezen a téren dolga lenne? Például jogszabályalkotás az ügyek gyorsítása miatt, módszertani útmutató kiadása, hogy az ilyen kicsike gyerekek esetében speciális körülményként merüljön fel az idő, esetleg gyerekvédelemben dolgozó szakemberek képzése” – kérdeztem.

Mi történik, ha az egyik szülő önkényesen elviszi a kicsi gyerekeket, és lehetetlenné teszi közös felügyelet gyakorlását, amíg a bírói döntés meg nem születik?

 A bírói döntés megszületése legalább egy éves folyamat, ami ezeknél az egészen kicsi gyerekeknél (a fent hivatkozott esetben látható, hogy kisbabákról volt szó) felmérhetetlen sérüléseket okoz. Ezúttal válaszolt a tárca. 

…és válasz

A válaszban az EMMI ismerteti a rendszerrel kapcsolatos jogszabályokat és előírásokat, majd hozzáteszi: szülői felügyeleti jog közös gyakorlása a főszabály együtt élő és különélő szülők esetében is. Ezt a jogot a bíróság bármelyik szülő kérelmére megszünteti, ha a szülők már nem tudnak együttműködni. „A gyermek érdekének különös jelentősége van a bírósági döntéshozatalban, és annak a szülőnek kell biztosítani a szülői felügyelet teljes körű gyakorlásának jogát, aki valóban kedvezőbb feltételeket biztosít a gyermek fejlődése szempontjából” – olvasható a nőklapja.hu-nak írt válaszban. A tárca kiemeli azt is, hogy „a gyermek számára az állandóság biztosítása előnyt jelenthet a szülői felügyelet rendezésekor, azonban a joggyakorlat szerint ez nem vehető figyelembe annak a szülőnek a javára, aki azt önkényes, erőszakos magatartással, a másik szülőnek a gyermek életéből való kirekesztése szándékával érte el”. Amíg a bíróság nem dönt a kapcsolattartás kérdésében, addig bármelyik szülő kérelmére a gyámhatóság jár el, és ilyenkor is meghatározó szabály (lenne – tesszük hozzá mi), hogy „a különélő szülőt megilleti a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésében az együttdöntés joga”. A minisztérium leírja ugyan, hogy a gyámhatóság döntéseit „széles körű véleményekre, bizonyítékokra alapozza”, arra azonban nem tér ki, hogy ha az ügyben döntési jogkörrel rendelkező szakemberek nincsenek tisztában a családon belüli erőszak, a bántalmazás természetrajzával, akkor döntéseik hibásak lehetnek. Az EMMI válasza kitér a mediációra is, mint olyan közvetítői eljárásra, ami egy lehetőség a kapcsolattartás rendezésére. A fenti három történet jól mutatja, hogy mennyire tekinthető eredményesnek a mediáció, ha az egyik fél bántalmazó. Sajnos arra a kérdésünkre nem kaptunk választ, hogy miért nem tekinthető a gyermeket automatikusan veszélyeztető körülménynek az, ha az egészen kicsi gyerekeket az apa (egyik szülő) megfosztja az anyával (másik szülővel) való kapcsolattartástól. „A gyermekeket érintő rossz bánásmód megelőzésének, a veszélyeztetettségük felismerésének és az ezek elleni fellépésnek több hatékony eszköze van, így a szülői készségek erősítése, a jelzőrendszer hatékony működése, az együttműködő szakemberek speciális felkészítése, módszertani anyagok, protokollok megléte, valamint az intézményes védelmi rendszer kiépítése. A gyermekjóléti alapellátás és gyermekvédelmi szakellátás területén dolgozó szakemberek továbbképzési kötelezettségét és a kötelezettség teljesítésének rendszerét jogszabály határozza meg” – így zárul a tárca lapunknak írt válasza, amelyből kitűnik, hogy szép elvek mentén fogalmazták. Sajnos azonban a szép elveken kívül sokat nem tudtunk meg: az elmélet ugyanis köszönő viszonyban sincs a mindennapok valóságával. A három történet jól illusztrálja, hogy vannak olyan egészen kicsi gyerekek, mint Veráé, aki 14 hónapig volt elszakítva az anyjától, vagy mint Líviáé, aki 10 hónapig. Vera gyereke most még csak 2 éves, amelyből 14 hónapot töltött külön az anyjától, Líviáé 3 éves, és 10 hónap után került vissza az anyjához.

Csak ha vér folyik

– Tényleg nagyon szépet írt a minisztérium, de mi köze van a valósághoz? – teszi fel a kérdést lapunk megkeresésére Betlen Anna közgazdász, a Patent munkatársa, aki mindhárom ügyet jól ismeri, hiszen a jogvédő szervezet nevében részt vett a gyermekveszélyeztetés gyanúját megfogalmazó értesítések megfogalmazásában is. – Aki elzárja a gyereket az addig kizárólagosan őt gondozó és szerető anyjától, az nem szeretheti a gyereket, hiszen nincs tekintettel a gyerek legfontosabb igényére: az anyjára. Lehet, hogy szereti saját magát, lehet, hogy figyelemmel van a saját szülői egójára, érdekeire. Bár szerintem nem ez mozgatja őt, hanem az, hogy a nővel folytatott alkuban előnyös pozícióhoz jusson. A három történetben vélhetően egyik apa sem számolt azzal, hogy akár egy évig vagy még tovább is egyedül kell nevelnie a gyereket. Mindegyik abban a biztos tudatban rabolta el a gyereket, hogy egy-két hét alatt a nő megtörik és visszakúszik hozzá. Mindegyik ügyben van egy ellentmondás: amikor az apák elrabolták a gyerekeiket, egyikük sem hivatkozott arra, hogy azért vitték el a legnagyobb sürgősséggel a kicsiket, mert az anyánál vér folyt. A hatóság viszont mindhárom esetben arra hivatkozva nem intézkedett, hogy nem folyt vér, ezért nincs miért elhozniuk az apától a gyerekeket – mondja. A Patent álláspontja egyértelmű:

ha egy gyereket elszakítanak az addig őt kizárólagosan és szeretetben gondozó szülőtől, az kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének fogalmát.

– Azonban a mi gyermekvédelmünk veszélyeztető tényezőként csak a vért ismeri. Kimentek a hatóság emberei, megnézték a férfi és a családja lakását, megállapították, hogy van benne ágy, meleg víz és fűtés, a gyermek kap enni. Feltették a kérdést: akkor hát ők mit is tehetnének? – mondja a szakember, aki szerint be kellene vezetni egy olyan fogalmat, ami a „gyerek idejét” fejezi ki. Ez azt jelentené, hogy életkoronként határoznák meg, a sajátosságok figyelembe vételével, hogy mennyi idő alatt kell ezeket az ügyeket a lehető leghamarabb lezárni. Ezzel elejét lehetne venni az ilyen ügyek szinte törvényszerű velejárójától: az aktatologatástól.
Vera és Lívia gyerekei irtózatosan megsínylették, hogy hosszú hónapokig nem találkozhattak az anyjukkal. Az, hogy végre – az ideiglenes elhelyezési döntés megszületése után – visszakerülhettek, akár tényleges törést is okozhat számukra. Hiszen olyan személyhez kerülnek vissza, akiről addig csak rosszat hallottak az apánál, és egy évig nem volt része az életüknek. A rengeteg utazás, a hivatali tortúra, az ügyvédi díjak lenullázzák az ilyen helyzetbe kerülő nők egzisztenciáját, gyakran emiatt a munkájukat is elveszítik.

– Ezt nevezzük intézményi árulásnak. Nem csak az anya, hanem a gyerek élete is kettétörik, mert a gyermekvédelem nem lépett időben

– összegzi Betlen Anna.

 

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)