– Ha filmet forgatna az életéről, mi lenne az a motívum, ami az egész filmen végigvonulna?

– Az az életszeretet, amit az ember az őseitől örököl. Az én őseim képtelen helyen találkoztak, egy Borsod megyei bányászfaluban. Mamámékat ide telepítették, apáméknak pedig elvették Széphalomnál a földjeiket, apámat mint kulák gyerekét, kitették a sárospataki gimnáziumból. Ők normális esetben nem találkoztak volna, hiszen az egyik pesti polgárlány volt, a másik parasztfiú. A szenvedély hozta őket össze. Anyám a maga polgári módján esett szerelembe, apám viszont úgy, mintha a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című filmből lépett volna ki. Elkötött egy kiskocsit, rátett egy cigánybandát, és szerenádot adott anyámnak.

– Soós Imrének való szerep.

– Amikor valaki azt mondja, a kultúra elvont dolog, azt mondom: nem az. A kultúra a szüleink, nagyszüleink életének lenyomata. Ami abból hozzánk átszűrődött, és amit tovább tudunk adni. A kultúránk és az identitásunk ugyanaz, és Kassák mondta, hogy az osztályharc leginkább egy családon belül érzékelhető, mert ha két különböző osztály tagjai házasodnak össze, a feszültség tapintható lesz. Én is éreztem a családunkban. Más szemléletű volt apám, aki a földet értékelte, miközben beszélt két nyelvet, és a magyar irodalom legszebb verseit kívülről tudta. Közös vonásuk volt anyámmal, hogy mindketten imádták a zenét, szerettek énekelni és táncolni. Az ötvenes évek minden nehézsége ellenére a szüleim tudtak élni.

– Min veszett össze a szolfézstanárával, ami miatt abbahagyta a zenetanulást?

– A Kodály-módszerre büszkék vagyunk, de az én gyereklelkem nehezen vette be a módszertanát. Szerettem volna azonnal hangszerhez jutni, helyette le kellett ülni szolmizálni.

– Ma is türelmetlen?

– Ami igazán érdekelt, arra mindig rászántam az időt, és ez a képzőművészet volt. Festőművésznek készültem. Lenyűgöztek az olvasmányaim, főleg a reneszánszról szóló könyvek, onnan jöttek az eszményképeim. Rajzszakkörbe jártam, majd elkerültem a Tokaji Művésztelepre, ahol a mai magyar festészet krémje tanított. Sorra nyertem a rajzpályázatokat, a gimnáziumban viszont a matektagozatot választottam, úgy gondoltam, rajzolni már tudok. Nem bántam meg, megtanított a strukturális gondolkodásra.

– Az építőmérnöki diplomáját használta bármire?

– Tovább erősítette bennem a strukturális gondolkodás fontosságát.

– Hogy lényeges, hogy egy épület szép legyen, de az se árt, ha nem dől össze?

– Ami nemcsak egy épületnél számít, hanem egy opera-előadásnál vagy filmnél is. Az alkotásban, a létrehozásban fontos a kreativitás, a kockázatvállalás és a fantázia. De ehhez ott kell, hogy legyenek a sziklaszilárd alapok. Amit megteremtünk, annak meg kell állnia a saját lábán.

– Ami nemcsak egy épületnél számít, hanem egy opera-előadásnál vagy filmnél is. Az alkotásban, a létrehozásban fontos a kreativitás, a kockázatvállalás és a fantázia. De ehhez ott kell, hogy legyenek a sziklaszilárd alapok. Amit megteremtünk, annak meg kell állnia a saját lábán.

– Csak egy filmnél könnyebb azt mondani, hogy művész vagyok, ezért nem kell betartanom a szakma szabályait.

– Ez a hozzáállás szerintem már a filmnél sem működik. Én pont a Műegyetemnek köszönhetem, hogy elkezdett érdekelni a film. Amikor megnéztem egy Buñuel retrospektív sorozatot, utána azt mondtam, ez az élet értelme, ilyesmivel kell foglalkozni. Lenyűgözött a szürrealizmusa, ami valójában az utolsó részletig realizmusnak tűnt, mert a szocializmus szóról szóra ilyen volt. Az utolsó pillanatáig realizmusnak látszott, pedig valójában sosem volt az. Számomra ez a mozi, amikor beülök és feltölt, amikor úgy jövök ki, hogy azt mondom, na, ezért érdemes élni.

– Mind a forgatókönyvírók, mind a reklámkészítők tudják, mennyire különbözik az emberek külső, tudatos célja attól, amire valójában, a szívük mélyén vágynak.

– A kettő között az a különbség, hogy a reklám az emberek belső szükségleteit marketingcélokra használja, de amikor filmrendezőnek készültem, akkor még hittem, hogy ezt művészeti célokra is lehet alkalmazni. Azóta sokat változott a világ, ma már luxus úgy filmet készíteni, hogy a művészi élmény legyen az elsődleges. Miközben korunk kódolása a mozgóképhez kapcsolódik, mi egyre műveletlenebbek vagyunk a film területén, hiszen az iskolában nem tanuljuk. Irodalmat oktatnak, zenét és történelmet, filmet nem. Pedig a képeket nagyon fontos értelmezni, nemcsak a hatásukat befogadni, hanem tudni azt is, kitől idéz.

– Ezért hangzik szimpatikus, ám naiv elképzelésnek, hogy a Müpával az a célja, megmutassa az utca embere számára: a minőségi kultúra nem elvont dolog, hanem a mindennapi élet része. Azt gondolja, meg tudja nyerni őket olyan műfajoknak, amelyeknek az élvezete képzettséget igényel?

– Ha tetszik, ha nem, ez nemcsak a minőségi kultúra élvezetének, hanem a minőségi életnek is az alapja. Ahhoz, hogy megismerjük magunkat, el kell mélyedni. Hogy tisztában legyünk magunkkal, nem árt foglalkozni az identitásunkkal. Miért hallgatunk ma négyszáz éves zenéket? A Müpát erőműnek szoktam nevezni, mert a művészet, a zene az energiafeltöltés eszköze. Látom, ahogy jön ki a közönség egy koncertről, és ragyog az arcuk. Ezekben a művekben olyan harmónia szólal meg, amely jót tesz az ember lelkének.

– Úgy véli, a komolyzenében kódolva van valami, ami az ember lelki szükségletére reagál?

– A fenntartható fejlődésnek ma mindenki a technológiai oldalával foglalkozik, a psziché ehhez képest valahol lemaradt. Nem vagyunk rá lelkileg felkészítve, hogy élni tudjunk a modern világban, nem vagyunk hozzá lelkileg elég erősek. Arra sem készültünk fel, hogy néhány éven belül robotok dolgoznak majd helyettünk, és kezdenünk kell valamit a ránk zúduló szabadidővel.

– Komolyan bízik abban, hogy tömegeket meg tud nyerni a minőségi kultúrának?

– Szerintem nincs ellentmondás aközött, hogy valami minőségi, és hogy tömegek szeretik. A fogyasztói társadalom a minőséget számtalan dologban értékeli, és etalonként kezeli. Ha valaki autókról ábrándozik, nem a rossz minőségűről álmodik, ahogy a szemünk előtt zajlik éppen egy forradalom az ételek minősége terén is. Egyre többet beszélünk arról, miért fontos jót enni. Ezek mind arról szólnak, az életem jobb lehet tőlük, nagyobb élményekhez jutok.

– De akkor a minőségi kultúra nem tömegtermék, hanem luxuscikk, amit egy szűk réteg fogyaszt.

– A luxus és a minőség között van néhány lépcsőfok. A minőség szélesebb kategória, de egy bizonyos szintet garantál. A minőségi kultúrának hordoznia kell egy elvárható szintet, s a mi számunkra az az érdekes, létre tudunk-e hozni olyan erős kulturális márkákat, amelyek a nemzetközi kulturális erőtérben is megállják a helyüket.

– A Müpa mennyire számít erős brandnek a nemzetközi kulturális életben?

– A Forbes magazin összeállítása szerint a Müpa a hetedik legmenőbb magyar márka. Egy tizenkét éves brandről beszélünk, szemben az Operaház százharminckettő vagy a Zeneakadémia száztíz évével. Látszik, hogy valami történt, létrejött egy olyan előadóművészeti központ, ami a régióban még nem volt. A tartalmi elemek eddig is megvoltak Magyarországon, de új minőség született abból, hogy ezeket egy fedél alá rendeztük. Olyan modern akusztikai teret tervezett ide a megálmodója, amit a különféle műfajokhoz lehet igazítani. Rengeteg néző meséli el, hogy azért fedezte fel magának az újcirkusz műfaját, vagy szeretett bele egy-egy dzsessz előadóba, mert bár nem ismerte korábban a művészt, bízott a Müpában, és kíváncsi volt, mit ajánlunk neki. A programok összeillesztése mögött komoly szellemi munka áll. Tagjai vagyunk az Európai Koncerttermek Szövetségének, ami nagyjából olyan, mintha a futballcsapatunk a Bajnokok Ligájában focizna. A Müpa nemcsak egy nemzetközileg erős márka, hanem egy közösség is, a város fontos találkozási pontja lett. Budapestnek érzékeny, kíváncsi közönsége van, a legnevesebb fellépők állítják, hogy ilyet máshol nem látnak. Egyrészt imádják a vastapsunkat, másrészt azt mondják, hogy sehol máshol nincs ilyen csend, mint nálunk: a valódi sikernek ugyanis nem a taps a fokmérője, hanem az előadás utolsó pillanataiban hallható igazi csend.

– Pályája elején ön rendezte többek között a Bonanza Banzai egyik videoklipjét, ami abban az évben az év videoklipje lett, a Z+ csatornánál pedig ön választotta ki műsorvezetőnek Sebestyén Balázst, Vadon Jánost és Rákay Philipet. A tömegízlést is érzi, csak ma már nem érdekli?

– Következetes a pályám abban az értelemben, hogy akkor is a minőséget kerestem. A Bonanza Banzai a maga idejében új színt, új minőséget hozott, amikor pedig Málnay B. Leventével létrehoztuk a Z+-t, mi értük el, hogy a magyar tartalom ne csupán 10, hanem 30% legyen. A csatornát azért kezdték nézni a fi atalok, mert magyar sztárokat láthattak benne.

– Amikor azt mondjuk, egy nagy klasszikus művész a saját kora popsztárja volt, ugyanazt értjük alatta, mint ma? Mozartot, Lisztet vagy Munkácsyt honnan ismerhette volna az akkori utca embere?

– A mi legnagyobb popsztárunk kétségtelenül Liszt Ferenc volt, a „lisztománia” kifejezés onnan ered, hogy a női rajongói ugyanúgy visítoztak őt meglátva, mint később a Beatles rajongói.

– De ha valaha Mozart és Liszt volt popsztár, ma pedig Justin Bieber, ez azt jelenti, a mai kor emberének ennyivel felszínesebb a lelki élete?

– Liszt idejében minden valamirevaló polgári család összes tagja tudott zenélni. Beethoven idejében, ha valakinek volt szerencséje egyszer meghallgatni a IX. szimfóniát, élete meghatározó élménye lett, hiszen nem vehette meg CD-n kilenc különböző karmesterrel. Liszt tudta, az emberek többsége nem fog eljutni hangversenyterembe, hogy meghallgasson egy adott darabot, ezért átírta a Beethoven-szimfóniákat zongorára, hogy a családok hazavihessék a kottát, és otthon játszhassák és hallgathassák. Régen talán az emberek jobban a helyükön érezték magukat, mert fontosabb szerepet játszott a mindennapjaikban a közösségi élet, a csoportjukon keresztül határozták meg magukat. Ebből adódóan pontosabban tudták, kik ők, honnan jönnek, és merre tartanak.

– A korábbi korok még arról szóltak, ismerd meg önmagad, de ma a mutasd meg magad lett a szlogen.

– A Mentőexpedíció című film – amit részben nálunk forgattak – például remekül ábrázolta, mi történik, amikor az ember a túlélésben nem számíthat másra, csak a saját agyára. Hogy készít élelmet a semmiből? Tudnia kell, mi a fotoszintézis, milyen magokból mi terem, szórakoztatnia kell magát, hogy ne őrüljön meg, és lelkileg tréningezni, hogy kibírja addig, amíg esetleg érte jön valaki. Ez a film arról szól, az embernek rengeteg értéket el kell raktároznia magában ahhoz, hogy a betárazott dolgokból kombinálni tudjon. Aki azt mondja, a művészet és a kultúra nem fontos, az nem érti, hogy életünk legkülönbözőbb problémáinak megoldásához is kreativitásra van szükségünk.

– Apósa, Konrád II. János olimpiai bajnok vízilabdázó és szövetségi kapitány volt. A fiát azért nevezte el Konrádnak, mert eleve vízilabdázónak szánta?

– A feleségemmel, Krisztinával, aki apósomhoz hasonlóan szintén állatorvos és szintén vízilabdázott, úgy gondoltuk, az uszodában a Konrád névnek jó hangzása lesz. De nem biztos, hogy vízilabdázó lesz, filmrendezőnek is készül, majd kialakul. A vízilabda mindenesetre remek sport, valódi közösséget teremt, a pólósok pontosan tudják egymásról, ki mire képes, s hogy mindenkire szükség van. A vízilabda hasonlít az élethez, a felszínen kell maradni, figyelni kell egymásra, észre kell venni a lehetőségeket, de mindez akkor működik igazán, ha közben élvezzük is az egészet. Ez utóbbi különösen fontos: mindhárom gyermekemnek azt adom tovább, mennyire fontos a kreativitás és az öröm abban, amit csinálunk. A nagyobbik lányunk, Korina például csodálatosan rajzol, a kisebbik, Kitti pedig igazi állatbarát és az egyetlen, akire a család kutyája, Scooby is feltétel nélkül hallgat – ezt Zita nagymamától örökölhette, aki kitűnő állatorvos. Nem tudom, hogy milyen irányba indulnak majd, az a lényeg, hogy valami olyan dolgot találjanak maguknak, amit igazán szeretnek.

Oravecz Éva Csilla

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/16. számában jelent meg.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: MÜPA/Csibi Szilvia