Fotós kollégámmal, Hajdú D. Andrással együtt kakasszóra kelünk, hogy 6.30-ra már Káposztásmegyeren lehessünk. Magamban nem győzöm sajnálgatni Petit és Tomit, akiknek nap mint nap ez a sorsa. Édesanyjuk Budára, az Orbánhegyi úti Fekete István Általános Iskolába kénytelen hordani őket, mert a lakóhelyükhöz közelebb nem talált gyógypedagógiai intézményt. Hát ha még azt is sejteném, hogy a gyerekek ma már hajnali fél háromkor felkeltek! Mindketten súlyos alvászavarral küszködnek, aminek az orvosok nem találják az okát. De Flóra üzenetét csak később lelem meg a Facebookon: „Petinek ma hajnali fél háromkor már hot dogot készítettem.”
6:30 KÁPOSZTÁSMEGYER, LAKÓTELEP
A fiatalasszony mégis mosolygósan fogad bennünket. Kialvatlanságnak nyoma sincs, a szeme nevetős, a vonásai puhák, és még egy nyakláncot is felcsatolt a tiszteletünkre. Elhesseget egy arcába lógó rakoncátlan hajtincset, majd teljes bevetéssel dolgozik tovább gyerekei útnak indításán. Flóra tényleg valóságos szent, egy panaszszava nincs, a reggeli őrület közepette végig megőrzi nyugalmát és derűjét. Még ahhoz is van ereje, hogy jókat kuncogjon gyerekei beszólásain. Peti például, aki következetesen kerüli velünk a szemkontaktust, ami autisztikus tünet, kérdésemre, mikor kelt fel, flegmán odaveti:
– Fél százkor.
Flóra elneveti magát. Ez a „száz” most a fia kedvenc szava, és biztosít, hogy ma még sokszor fogom hallani. A tízéves gyerek közben ide-oda cikázik a szobában – mint megtudjuk, hiperaktív –, mert állítólag eltűnt a zöld autóvontatója, aztán megleli, és diadalittasan mutatja fel. Ezt viszi ma magával a suliba. Egy perc múlva már újra az anyja nyakában lóg, csókolgatja a haját, az arcát. Peti, most ne!, puszilja vissza Flóra, és igyekszik lefejteni magáról a kisfiút. Tomi – akit én legfeljebb nagyovisnak nézek, holott elmúlt nyolcéves –, kópésan mosolyog a jeleneten. Mivel alig beszél, és akkor is csak magánhangzókkal kommunikál, szinte láthatatlanul van jelen. Mire feleszmélünk, már megkapaszkodott a lépcsőházi korlátban, és csigalassúsággal csattog lefelé a második emeletről. Édesanyja ezalatt a bátyja után veti magát, mert Peti villámgyors, és mivel nincs veszélyérzete, bármikor egy autó kerekei alatt köthet ki. A ház előtt azonban egyenesen Ádám, az egyházi szállítószolgálat sofőrjének karjaiba rohan. A gyermekeit egyedül nevelő Flóra csak tömegközlekedéssel tudná eljuttatni a fiúkat Budára, ez viszont túl sok időt venne igénybe, ezért keresett iskolabuszt.
7:30 ISKOLA
Hangos sírásra lépünk be a kapun, mire a kisebbik fiú azonnal befogja a fülét, és így is marad sokáig. Túlhallása van, mentegeti az édesanyja, minden zajt kétszer olyan hangosnak érzékel, mint mi. A bátyjától tanulta el a fülbefogást, aki rendszeresen alkalmazza, ha elege van a környező világból. „Sok nekem” – üzeni, és ilyenkor jobban tesszük, ha nyugton hagyjuk. Most azonban Peti nem törődik a világgal. Óriásiakat ásít, azt mondogatja, hogy „százszor kell pihennem!”, és rövid idő alatt kétszer is megszökik az anyja szoknyája mellől. Első osztály, befelé! – kiáltja ekkor egy pedagógus, és Tomi máris eltűnik egy ajtó mögött. Flóra aggódón kíséri a tekintetével.
– Még csak két hónapja jár ide, korábban a Prizma gyógypedagógiai óvodába hordtam – világosít fel. – Tomi nagyon szerette, az családiasabb volt, itt mindenkitől azt kérdezgeti, mi a jele. Mindössze tízen vannak az osztályában, mindannyian enyhe értelmi fogyatékosok. Nagy dolog, tavaly még középsúlyosak közé jártunk, de Tomi állapota javult azóta. Őszintén remélem, hogy megszereti az új tanító nénijét. Három szakember is foglalkozik velük, ami kész luxus. Óriási szerencsénk van, hogy megtaláltuk ezt a speciális iskolát, vidéken és a legtöbb budapesti kerületben csak álmodnak erről. Petit először egy integrált egyházi iskolába vittem, de ott nem sokat fejlődött. Végül be kellett látnom, hogy jobb lesz a gyerekeimnek itt. Peti fél év alatt rengeteget fejlődött szellemileg!
8:00 PETI OSZTÁLYA
Bekéredzkedünk Peti első órájára. Tíz autista kisdiák mellé beülni nem is olyan egyszerű dolog. Öt percre menjünk ki, kéri tőlünk a fiatal gyógypedagógus, és majd ha elkezdődött az óra, csendesen surranjunk be. Ezt is tesszük. Az első félóra ráhangolódással telik. A másodikosok egy matracon üldögélnek a terem játszósarkában, a gyógypedagógus velük szemben. Arról kérdezgeti őket, mi történt velük a hétvégén. Peti kitüntetésnek számító feladatot kap. A mosolygós tanárnő a kezébe nyomja az édesanyák által vezetett „élményfüzeteket”, amelyekből előzetesen felolvas. A kisfiú arca felragyog, és fegyelmezetten nyújtogatja neki a soron következő füzetet. Egyik gyerek trambulint kapott a kertbe, halljuk, a másikat állatkertbe vitték, Peti azt meséli el, hogy lovasterápián vett részt Táton, a nagyszüleinél.
És játszottam a kertben Liza kutyával. – A kedvenc állatom! – teszi hozzá lelkesen.
A mellettem ülő Flórára sandítok. Az arca kipirosodott izgalmában:
– Még soha nem láttam ilyen fegyelmezettnek, okosnak Petit. Nagyon büszke vagyok rá! – súgja a fülembe.
A pedagógus ezután kezébe veszi az úgynevezett Pecs, azaz napirendi kártyákat. A gyerekek agya éhesen jegyzetel: mikor, melyik óra kezdődik, mikor lesz kézmosás, ebéd, szünet… Ez az órarend az „autik” kapaszkodója, így lesz biztonságos számukra a világ.
9 ÓRA EBÉDLŐ
A reggelit a másodikosok az ebédlőben fogyasztják el. Míg ők a csésze tejecskét várják az asztalnál, Tomi tűnik fel, fülig érő szájjal. Boldogan üget a konyhás néni felé.
– Jó napot, Tomikám! Az elsősök reggelijéért jöttél? – kérdezi tőle Zsuzsa néni szeretettel, azzal a kezébe nyomja a szendvicsekkel teli kosarat. Tomi fontossága tudatában egyensúlyoz felfelé a lépcsőn, imád teríteni, a konyhában segédkezni. Otthon külön edényei vannak, anya csak diktálja a receptet, ő meg főzi. Szakács lesz belőle, akárki meglátja! – nevet az édesanyja, és elégedetten dörzsöli a tenyerét. Biztos benne, mondja, hogy a gyerekei teljes életet fognak élni, ha felnőnek. Ő is azt él, pedig annak idején csaknem kisegítő iskolába adták a szülei…
– Hogyhogy? – nézek rá meglepődve.
– Úgy, hogy a fiaim tőlem örökölték a genetikai rendellenességet – válaszolja Flóra, majd némi tétovázás után folytatja. – A tizenharmadik kromoszóma egyik karja letört. Ezt adtam tovább. Nálam azonban nem ütköztek ki ennyire a tünetek, bár végigbukdácsoltam a nyolc osztályt. Aztán valahogy beértem magam, és szakmunkásképző után leérettségiztem, irodavezetést és kereskedelmi ismereteket tanultam. Senki nem gondolta, hogy a végén még diplomát is szerzek kommunikáció és média szakon! Meglátod, előbb-utóbb a gyerekeim is behozzák a lemaradásukat! Ki hitte volna például, hogy Peti, akinek másfél évesen még tartani kellett a fejét, és négy és fél éves koráig nem tudott járni, ilyen szélsebesen fog futni? Eddig minden orvosi előrejelzést meghazudtoltak a gyerekeim, és én tudom, hogy valóra fogják váltani a reményeimet.
11 ÓRA OTTHON
Amikor kiderült, hogy Peti genetikai rendellenességgel született, Flóra azonnal segítség után nézett. Eleinte ugyan fogalma sem volt, kihez fordulhatna. A Kismama újságban talált egy csomó fejlesztő intézményt, gondolta, amelyik először felveszi a telefont, oda fogja elvinni Petit.
– Czeizel Barbara Korai Fejlesztő Központja vette fel. Ennél jobb helyre nem is kerülhettünk volna! Én minden gyakorlatot ott tanultam, amitől ma Peti és Tomi járni tudnak – meséli Flóra már otthon, miközben serényen kikeveri a nokedli tésztáját a konyhában. A fiúkat Ádám hozza haza tanítás után, maradt tehát három óránk bevásárlásra és főzésre.
– Igazságtalan vagyok – folytatja most Flóra –, mert addigra Dévény Anna már hónapokig tornáztatta Petit, hetente kétszer kijárt hozzánk, hogy a módszerét megtanítsa nekem. Komolyan vettem a feladatot, és napi egy órán át magam is tornáztattam a babát. Közben jártunk mindenféle kontrollra, meg neurológiai vizsgálatra, de sehol semmi biztosat nem tudtak mondani. Peti másfél éves lett, mire végre beutaltak a genetikai laborba.
Flóra galuskát szaggató keze hirtelen megáll. Furcsa, mondja a gomolygó vízgőzön át, miközben a tekintete bepárásodik, addigra már három hónapos terhes volt Tomival. Még talán elvetethette volna a magzatot, de mélyen hisz Isten akaratában, és ez visszatartotta.
– Amikor aztán Tomiról is kiderült, hogy ugyanazzal a rendellenességgel született, mint Peti, kétségbeesésemben kiabálni kezdtem: Istenem, miért vertél meg, hiszen én mindig hű voltam hozzád! Nem győztem sírni, összeroppantam. Mígnem egy csendes pillanatomban ezt a választ kaptam: „Bízz bennem! A legjobbat fogom kihozni ebből a helyzetből.” Hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a menynyei Atya szándékát? – emeli rám acélos tekintetét Flóra, és hozzáteszi: – Így sikerült elfogadnom a két sérült gyermekemet. Kötelességem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek értük, és ők hálásak is érte. Hihetetlen gyorsasággal fejlődnek. Nézz rájuk! Peti olyan okos, mint a nap, kívülről fújja a verseket, Tomi pedig született tornász. Most készülök zeneterápiára beíratni őket az iskolába, kutyaterápiára meg már járnak. Szerencsére a szüleim segítenek anyagilag, különben nem bírnám. Nem is tudom, hogy csinálják azok a szülők, akik kénytelenek egy keresetből mindezt megoldani, pláne egy kisebb faluban, ahol nincs segítség.
14 ÓRA JÁTSZÓTÉR
Amikor a fiúk hazaérnek, levisszük őket a játszótérre friss levegőt szívni. Flóra kezében óriási szatyor, benne fejlesztő játékok, egyetlen lehetőséget sem hagy ki, hogy a srácait motiválja. A templom kertjébe megyünk, a két fiú lábbal hajtható motorral repeszt előttem. Flóra beriglizi utánunk a kaput, nehogy Peti egy óvatlan pillanatban meglógjon, majd kihelyezi az akadálypályát jelző színes gúlákat. Azután labdajáték következik, majd eljátszanak együtt egy mesét. Te leszel a boszorkány, anya! – kiáltja Peti, majd magára mutat: én meg Jancsi vagyok. Juliska-Tomi, etess meg! Miután belökik az anyaboszorkányt a képzeletbeli kemencébe, kacagva szaladnak a csúszdákhoz. Egyszer csak Flóra elrendeli az indulást. Peti bekakilt, súgja a fülembe. Sajnos az autisták tesznek az elvárásokra…
– Nem akaok! – kezd erre hisztizni Tomi, és hazáig húzatja magát. Mi lenne az édesanyjával, ha mi most nem lennénk itt? Hiszen Peti után végig rohanni kell! Otthon a srácok kényelmes alsót kapnak, és a kanapén elnyúlva, pattogatott kukoricát ropogtatva bámulják a tévét. Relaxálnak. Most van csak alkalmam körbenézni. A szoba megtévesztésig olyan, mint egy fejlesztőstúdió: koronghinta, forgós fotel, egyensúlyozó deszka, csepphinta, meg a linóleum. Nem lehet semmi értékeset elöl hagyni, magyarázza Flóra, mert Petike sajnos dobál, rombol. A srácok most elővarázsolják a kisvasutat a szekrényből, és építkezésbe kezdenek. Peti később gondol egyet, és elfújja fejből A cinege cipője című verset, majd két száguldás között még az Arany Lacit is az elejétől a végéig. Ekkor toppan be „Kalózmester”, a Fecske Alapítvány férfi gyógypedagógus asszisztense, hogy pár órára felváltsa a kimerült édesanyát. Flóra szerint nem kerül sokba, ilyenkor elugrik fodrászhoz, úszni megy, vagy egyszerűen csak olvas egy kicsit. Kinyitja a szobája ajtaját – kulcsra van zárva a fiúk elől –, és bevezet a birodalmába. Az ágyán naptár, benne a rengeteg orvosi vizsgálat, fejlesztés időpontja, borítóján felirat: Mosolyka. Flóra büszkén felolvassa nekem a kerekesszékes lány neki címzett ajánlását: „Nem majd. Most. Fanfár, Flóra!”, és bölcs mosollyal hozzáteszi: néha rám fér egy kis bátorítás a hétköznapokban.
ESTE 7 ÓRA VACSORA
A srácokat ma tehát a „kalózmester” fürdeti, altatja. Érdekes módon a fiúk rá jobban hallgatnak, mint az édesanyjukra. Hiába, a férfi szigor. Bekanalazzák a tojásos nokedlit, aztán már csak egy mesére marad idő. Búcsúzásnál még Petinek szegezem a kérdést: hány órakor alszol el? A szemembe néz, ma először, és huncutul azt feleli:
– Százkor
A riport eredetileg a Nők Lapja 2017/14. számában jelent meg.
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Hajdú D. András
