“Nem akartam egyedül lenni” – Interjú Feldmár Andrással

Feldmár András elmesélte nekünk, hogy 1956-ban miért menekült egészen Kanadáig, miért járt pszichoterápiára, mit tanult a pácienseitől és hogyan hozta rendbe kapcsolatát az anyjával. Oravecz Éva Csilla interjúja.

nltel_feldmar

A pszichológiadoktori dolgozatodban használt kölcsönös mélyhipnózis technikát használtad valaha civilben arra, hogy közel kerülj valakihez?

Ismerősökkel, barátokkal kipróbáltam, de csak kísérletképpen. Ezt a technikát egy Charles Tart nevű amerikai írta le először, és egyszerűen működik. Az az érdekes benne, hogy amikor a két résztvevő felváltva hipnotizálta egymást, és mind a ketten olyan mélyre mentek, amilyen mélyre csak tudtak, elvitték őket két külön szobába, ahol mindketten leírták, mit tapasztaltak. És mindketten ugyanazt a sztorit írták le. Ez a kísérlet azt mutatja, hogy bár azon a szinten, ahol a mindennapjainkat éljük, úgy tűnik, mintha külön lennénk, de létezik egy szint, ahol egyek vagyunk. Vannak, akik maguktól el tudnak jutni erre a szintre, vannak, akiknek hipnózis kell hozzá, vannak, akik LSD-t vesznek be, és vannak, akiknek egyik módszerrel sem sikerül. Ehhez is, mint az életben sok mindenhez, talentum kell.

A feleséged festő, a fiad zenész, a lányod költő. Te is művészetként űzöd a pszichoterápiát?

Én az András vagyok, és bármi mást mondasz rólam, mind hazugság. Ami nem gond, mert én is hazudok magamról néha. Mostanában éppen performanszművésznek gondolom magam. Amikor színpadon vagyok, elfelejtek mindent, és az adott pillanattól függ minden, amit csinálok.

A könyveid az előadásaid szó szerinti leiratai. Nem hiszel abban, hogy egy gondolat jobbá válik, ha van időd az íróasztal mellett megrágni?

A zen azt tanítja, az első gondolat a legjobb. Allen Ginsberg is azt mondta, ha az ember nem spontán és őszinte, akkor nem ér semmit, amit csinál. Spontán és őszinte pedig csak úgy lehetek, ha nem javítgatom állandóan, amit leírok vagy kimondok. Mert akkor csak azért javítanám ki, hogy másoknak jobb legyen. Amit spontán mondok, az biztos, hogy az én életemmel van kapcsolatban, és igaz. Ha gondolkodni kezdek, abból már szépítés és hazugság lesz.

Egyszer azt mondtad, a gyerekek akkor választják a szüleik foglalkozását, ha azt látják, az apjukat vagy az anyjukat boldoggá teszi, amit csinál. A gyerekeidből művészek lettek, ezért gondolom, te is inkább művészként gondolsz magadra, nem tudósként.

Az biztos, a mi gyerekeinknek nem kell amiatt aggódniuk, hogy a szüleik unatkoznak nélkülük. A gyereket szabaddá teszi, ha a szülei boldogok.

A beszélgetés folytatását a Nők Lapja Tél különszámának 120. oldalán találjátok!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Csibi Szilvia

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.