Évről évre megörvendeztetsz minket egy lebilincselő regénnyel. Ha jól számoltam, ez épp a tizenötödik.
Egyszer valaki konkrétan azt kérdezte tőlem: „És neked honnan jönnek ezek a könyvek?” Azt válaszoltam: „Hát a fejemből.” És tényleg onnan jönnek, de persze ez nem mindig ilyen egyszerű. Van olyan könyvem, amelyiket egy helyszínen járva találok ki, és van olyan is – a Táncórák Londonban például ebbe a kategóriába tartozik –, amikor van egy szereplő, egy személy, és róla érzem azt, hogy az ő történetét szeretném megírni.
Ezúttal is valós személyt választottál főhősnek. Engem őszintén meglepett, hogy Händel a való életben ilyen szimpatikus, nagylelkű és empatikus ember volt.
Händel alakja már elég régóta ott élt a fejemben. Emlékszem, úgy történt, hogy évekkel ezelőtt olvastam valahol arról, hogy Londonban létezett egy Foundling Hospital nevű intézmény. Kiderült, hogy az eredeti épület már nem létezik, csak a múzeum maradt meg.
Ahogy egyre többet olvastam róla, viszonylag hamar világossá vált számomra, hogy az intézmény egyik legnagyobb támogatója Händel volt. Nemcsak pénzzel segítette őket, hanem – hogy úgy mondjam – munkával is: például ő adta az orgonát az intézmény kápolnájának, és éveken keresztül jótékonysági hangversenyeket szervezett számukra. Mindez engem nagyon elgondolkodtatott.
Georg Friedrich Händel (1685–1759) zeneszerző utolsó ismert portréja (Fotó: ullstein bild/Getty Images)
Händel jómódú családból származott, soha nem nősült, nem volt gyermeke – a könyvben mégis Nell, egy fiatal árva ösztönzi az elesettek segítésére. Vajon a valóságban is így történt?
Elutaztam a szülővárosába, Halléba, ahol megláttam az ottani árvaház épületét is, amely a mai napig áll – ma könyvtár és múzeum működik benne. Ez a Franckesche Stiftungen, amelyet egy helyi lelkész hozott létre azért, mert Halléban rengeteg gyerek koldult. Van egy feljegyzés, hogy Francke
egy nap a parókia perselyében talált egy akkora összeget, amiről azt mondta: akkor ő ebből elkezdi a munkát.
Ekkor jöttem rá arra, hogy Händel kisfiúként úgy nőtt fel, hogy látta, ez az intézmény felépül, megnyílik, és elkezd működni. Ez volt az egyik felismerésem, hogy valószínűleg ez a szemlélet nagyon erősen hatott rá. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy kellett lennie egy nagyon erős, személyes motivációjának is. Na, és ezt a személyes indítékot találtam ki én – ebből született meg végül a regény.
Szóval ez a munkamódszered? Szabadon engeded a fantáziádat, és továbbgondolod a múlt valódi történéseit?
Tulajdonképpen így működik nálam az egész. A Szentjánosfű is például úgy született, hogy Észak-Hollandiában jártam, múzeumról múzeumra, és ott fedeztem fel egy festőt, akit néma Jannak hívtak. Elkezdtem utánanézni, hogy ki is volt ő valójában, és amikor ezt megtudtam, ugyanazt éreztem, mint Händel esetében: hogy én az ő történetét szeretném megírni. Máskor meg az történik, hogy előbb kitalálom, hol játszódjon a regény, és csak utána megyek el oda.
Kapcsolódó: 50 éve jelent meg az Interjú a vámpírral – íme 5 vámpírregény, amit nem érdemes kihagyni
Hogyan zajlik nálad a kutatómunka?
Amikor már tudom, hogy melyik korban játszódik a történet, akkor természetesen elkezdek mindent olvasni. Szépirodalmat, szakkönyveket, életrajzokat. Händelről is több életrajzot elolvastam, és a György-korabeli Londonról is rengeteget. Inkább egyetemek, múzeumok honlapjait nézem, adott esetben zenetörténeti gyűjtőoldalakat. Így elég jól kiszűrhető, mi az, ami nagy valószínűséggel tényleg úgy történt – és amit aztán nyugodtan fel lehet használni a regényben.
Rengeteg apró mozaikdarabnak kell összeállnia, hogy megszülethessen a regényeidre jellemző gazdag, érzékletes világ.
Ez nekem nagyon fontos. A saját történelmi regényeimet mindig úgy képzelem el, mint a BBC kosztümös sorozatait. Én azt szeretném, hogy a könyveim ugyanilyen korhű módon rekonstruálják a látványvilágot is, ahogyan a BBC filmjei. Ott minden egyes részlethez szakértőt vonnak be: az öltözködéstől kezdve azon át, hogy mivel fűtöttek, milyen tárgyak voltak egy szobában, milyen szobrok álltak itt vagy ott. Ez engem lenyűgöz. Olyan, mint egy jó értelemben vett időutazás. Mintha tényleg ott lennél, és életre kelne az egész korszak.
Fotó: Falus Kriszta
Van olyan időszak, ahová időről időre visszatérsz képzeletben? Ahol már otthonosan mozogsz?
Ilyen szempontból különösen közel áll hozzám a holland aranykor, a 17. század, amelyet leginkább Vermeer és kortársai festményeiről ismerünk. Ráadásul ebből az időszakból rengeteg minden megmaradt. Egyrészt azért, mert nem volt olyan régen, másrészt pedig azért, mert Hollandiában valahogy megőrződtek a városok és az épületek.
És nemcsak az épített környezet fontos, hanem az is, hogy rengeteg tárgyi emlék maradt fenn. A festők ráadásul nem csak királyokat vagy a Szűz Máriát festették, hanem azt, amit maguk körül láttak: polgárokat, hétköznapi jeleneteket. Így a való élet sokkal szélesebb spektrumát mutatják meg, ami kutatási szempontból is óriási segítség.
Szóval ha jól értem, ez a kedvenced? Olvasóként úgy rémlik, több könyved is ekkor játszódik.
Valamiért – nem tudom pontosan megmondani, miért – ez a korszak engem különösen vonz. Sok ilyen városban és vidéki házban jártam, rengeteg 17. századi épület működik ma múzeumházként. Ezekben gyakran mindent meg lehet fogni: kihúzhatod a fiókokat,
kis cédulák jelzik, hogy „húzd ki”, és ott vannak benne a papírok, a tollak, a háziak ruhái.
Ettől az egész nagyon élővé válik. Most már ott tartok, hogy holland múzeumokban konkrétan azzal szórakozom, hogy nézem a portrékat, és megpróbálom megmondani, melyik évben festették őket. És már elég jól el szoktam találni, mert a divat látványosan változik és közben a holland történelem figuráit is egyre inkább felismerem. Ez nagyon vicces érzés. Megyek, nézek egy képet, és egyszer csak: jé, egy ismerős, helló!
Kapcsolódó: „Az írásaim összhangba kerülnek a magyar olvasók lelkületével” – Interjú Janne Tellerrel
Visszatérve Händel-re, a kutatásaid során találtál olyan anekdotát, ami esetleg meglepett?
Azok, amelyek fennmaradtak róla, úgy gondolom, hogy hitelesek, megfelelnek a valóságnak, és ezeket fel is használtam. Az már persze más kérdés, hogyan viselkedett a magánéletében – azt nem tudhatjuk. De az ember íróként úgy dolgozik, hogy belép az adott figura lelkébe, és onnantól kezdve az a figura elkezd élni, cselekedni, beszélni.
Az viszont, hogy mennyire segítőkész és nagylelkű volt, akár csak a végrendeletéből is kiderül
– a fél vagyonát teljes egészében jótékonysági célokra fordította. Az is fennmaradt róla, hogy lobbanékony természetű és nagytermetű ember volt. Amikor Olaszországban egy bíborosnál lakott, külön ágyat kellett számára bérelni, mert a hatalmas palotában nem volt olyan ágy, amibe Händel belefért volna. Ezt onnan tudjuk, hogy fennmaradtak a bíboros háztartási feljegyzései, és szerepel bennük egy tétel: az ágy visszaküldése, miután Händel elköltözött.
Számomra a legszimpatikusabb az utolsó fejezetekben volt. Nagyon örültem a lezárásnak. Végig igy tervezted, vagy volt, hogy elbizonytalanodtál?
Anyukám reklamált is, hogy nincs happy end. Mondtam neki, hogy de hát ez a happy end. Lelkileg és pszichésen teljesen helyénvalónak és hitelesnek éreztem így. Rengeteg olyan helyzet van, amikor egy fiatal lány beleszeret egy idősebb férfiba, aki ráadásul vonzó, szakmailag is fontos számára, felnéz rá.
Mörk Leonóra három korábbi kötete a holland aranykor világába repít (Fotó: Canva)
Ilyenkor nagyon sokféle motiváció keveredik. Na most férfi legyen a talpán, aki egy ilyen rajongó kislánynak ellen tud állni. De ez nem egyenrangú kapcsolat, ebből nem sülhet ki semmi jó. Többen mondták, hogy végig azért drukkoltak, nehogy ez a két ember összejöjjön. Igen – mert az lett volna a könnyebb út. De teljesen világos volt számomra, hogy abból semmi jó nem következne.
Mesélnél egy kicsit Nellről is? A korábbi köteteiddel ellentétben itt most egy táncosnőt ismerhetünk meg.
Az, hogy egy táncoslány legyen a női főszereplő, még Halléban dőlt el bennem. Ott olvastam Marie Salléról is, erről a francia táncosnőről. Ő adta az ötletet. Ráadásul kézenfekvő is volt, hiszen egy zenész kikkel találkozik? Zenészekkel – női zenészek akkoriban alig voltak, énekesnők és táncosok viszont igen. Így született meg Nell figurája.
Kapcsolódó: Lady Diana mostohanagyanyja – ő volt Barbara Cartland, a Guinness-rekorder író
Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az írás során? Volt olyan fejezet, amivel nehezebben boldogultál?
Nagyon sajnáltam, amikor a legvégén elbúcsúznak egymástól. Ott maradt egy lezáratlan dolog, egy elvarratlan szál. Senkinek nem kellemes úgy eltűnni valakinek az életéből, pláne ha ekkora jelentősége volt benne. Számomra ez lelkileg teljesen motivált helyzet volt: meg fogja keresni, és elbúcsúzik tőle.
Az a jelenet, amikor mindketten tudják, hogy itt vége, számomra nagyon szívfacsaró volt.
Remélem, sikerült úgy megírni, hogy megható legyen, de ne csússzon át giccsbe. Én nem szeretek feszengeni írás közben – sem érzelmes, sem intim jeleneteknél –, és azt érzem, hogy ez segít abban, hogy mértéktartó maradjon.
Mit olvasol most? Ajánlanál egy kötetet a könyvklub olvasóinak?
Olvasni többnyire angolul szoktam, de olyan szerzőket, akiket általában magyarra is lefordítanak. Ilyen például az ausztrál Kate Morton. Szerintem Magyarországon is sok rajongója van. A korai könyvei – például Az elfeledett kert – nincsenek túlírva, és nagyon jól működnek. Remek olvasmány.
Kiemelt kép: Falus Kriszta
Szeretnél egy közösséghez tartozni, ahol együtt olvashatjuk a legfrissebb kortárs irodalmat? Tarts velünk idén is Kortárs könyvklubunkban, és merülj el a könyvek világában!
