A nyár, amikor megszépültem, Szexoktatás, Fülig beléd zúgtam (Heartstopper), Én még sosem…, A fiúknak, akiket valaha szerettem – a sort kis túlzással a végtelenségig folytathatnánk, ha a régi klasszikusokat is számba vesszük. Legyen szó sorozatról vagy filmről, a tinédzserkor világát feldolgozó történetek máig megmagyarázhatatlan vonzerővel bírnak.

De vajon mi áll amögött, hogy felnőttként is képesek vagyunk órákig vitatkozni Belly szerelmi háromszögéről a Fisher testvérekkel? És miért kapunk rá azonnal egy újonnan felbukkanó Netflix-tinisorozatra, miközben a középiskolát már rég magunk mögött hagytuk?

Komfort, kiszámíthatóság és nosztalgia

Felnőttként egyébként sem egyszerű fenntartani a régi barátságokat – hát még akkor, ha közben olyan sorsdöntő viták is felmerülnek, mint hogy Belly Conrad vagy Jeremiah mellett kössön ki, vagy hogy Jackie Howard kihez illik a legjobban a népes Walter családból. És ez korántsem egyedi jelenség: a statisztikák szerint felnőtt nézők milliói izgulnak olyan tiniszereplőkért, akiket eredetileg jóval fiatalabb célközönségnek szántak.

A Maxton Hall vagy a Ginny & Georgia egyaránt beszippantja a húszas-harmincas éveikben járó közönséget, mint a tizenéveseket. (Mi sem bizonyítja jobban, milyen széles spektrumot ölelnek fel ezek a produkciók, mint hogy az Én és a Walter fiúk közös témát adott egy barátom 12 éves lányával.)

A pszichoterapeuta Ellie Rose szerint két kulcsszó írja le, miért szeretjük felnőttként is a tinisorozatokat: komfort és nosztalgia.

„Ezek a történetek általában egyszerűek és kiszámíthatóak. Szerelmi háromszögek, barátságpróbák, félreértések. Tudjuk, hogy a végén kibékülnek, összejönnek, vagy megtalálják a boldogságot. Ez a fajta biztonság megnyugtató, különösen akkor, amikor a felnőtt élet tele van bizonytalansággal, számlákkal és felelősséggel” – mondta a szakértő a Harper’s Bazaar magazinnak. 

Maitreyi Ramakrishnan és Darren Barnet az Én még sosem… című Netflix-sorozatban, amely az utóbbi időben az egyik személyes kedvencem lett (Fotó: Netflix)

De a modern tinidrámák többet is nyújtanak a felsorolt, elnyűtt toposzoknál. Az ilyen jellegű műsorok vonzerejét az is magyarázza, hogy sokszor jóval mélyebb témákat érintenek, mint amire elsőre számítanánk.

A Szexoktatás a nemi identitásról és a mentális egészségről beszél, a Szívtipró gimi hitelesen ábrázolja az autizmust, a Ginny & Georgia a rasszizmus, a depresszió és az étkezési zavarok kérdéseit bontja ki, míg az Én még sosem… a veszteség megélését mutatja be egy indiai tinédzser szemszögéből. Ezek a műsorok egyszerre könnyedek és komolyak – épp annyira, hogy átérezzük a súlyukat, de ne váljanak nyomasztóvá.

Miért kapcsolódunk a tinidrámákhoz?

Billie Eilish énekesnő mondta nemrég egy interjúban, hogy kamaszként mindennek két értelmezése volt: vagy valaminek a kezdetét, vagy valaminek a végét jelentette az, amit épp átéltünk. Nem csoda hát, hogy drámaian fogtuk fel az életet. És ha visszatekintünk, valóban így van: tiniként minden átmeneti apróság, egy baráti vita, egy iskolai kudarc vagy egy szerelmi csalódás is élet-halál kérdésnek tűnt.

Felnőttként ezek a drámák már jelentéktelenebbnek hatnak, de amikor sorozatban vagy filmben látjuk viszont őket, újra átéljük ugyanazt az érzelmi intenzitást – csak éppen biztonságos távolságból.

Kapcsolódó: Romantika, botrányok és hátborzongató titkok – Mit nézünk szeptemberben?

Ahogy Honey Langcaster-James pszichológus a Refinery29.com-nak mondta: „Ezek a történetek lehetővé teszik, hogy empátiát érezzünk, és újra átéljük azokat az érzelmeket, de most már érettebb fejjel, kívülállóként.”

Dr. Joan Harvey, a Newcastle Egyetem pszichológusa is egyetért ezzel. „A nosztalgia önmagában is kulcsszerepet játszik. Egy tinifilmet nézve újraélhetünk egy darabot a múltunkból – és ebben semmi rossz nincs. Sőt, ma már sokkal elfogadottabb, hogy felnőttek is nyíltan rajonganak kamaszoknak szóló tartalmakért.”

Felnőttként is felismerjük magunkat a karakterekben – sőt!

Nemcsak a sorozatok, hanem a régi tini-klasszikusok is reneszánszukat élik: sorra érkeznek a hírek a modern feldolgozásokról és folytatásokról. A Spinédzserek, a 10 dolog, amit utálok benned, az Alkonyat, a Mean Girls vagy a Hajrá csajok! máig meghatározó kulturális élményt jelentenek a millenniál generáció számára. Évtizedek múltán sem nőttük ki őket – közben pedig új kedvencek is születtek, mint az Éretlenségi, az A fiúknak, akiket valaha szerettem vagy a Your Fault – A te hibád.

Ezek mind azt bizonyítják: a tinifilmek nem veszítettek a varázsukból, csupán átalakultak.

És ami a legfontosabb, képesek maradandóvá válni, éppúgy, ahogy a 2000-es évek kultikus tinisorozatai – Gossip Girl, A narancsvidék, Vámpírnaplók –, melyek sokunk fiatalságát meghatározták. Ráadásul a mai műsorok frissebbek, őszintébbek és sokszínűbbek is: nem csak fehér, heteroszexuális főhősöket látunk, hanem valóságosabb, változatos, komplex karaktereket.

Ez olyan reprezentáció, amit a saját kamaszkorunkban gyakran nélkülöznünk kellett, és talán ezért is esik most különösen jól felnőttként olyan történeteket nézni, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem tükrözik is a társadalmat, amelyben élünk.

Ez is érdekelhet: Közeleg az ősz, nézzetek együtt sorozatokat! – Íme a legjobb műsorok anya-lánya estékhez.

Kiemelt kép: A nyár, amikor megszépültem – Amazon MGM Studios; Én és a Walter fiúk – Netflix