„Egyszerűen egyek vagyunk” – Címlapinterjú Trokán Annával és Nórával

Szép tavaszi délelőtt érkezem Annáékhoz. Másfél éves kisfia, Karcsika elemében van, kacagva hempereg nagynénjével, Nórival a nappali szőnyegén. Díva játék közben – ha lenne nálam fényképezőgép, azonnal megörökíteném. Egyszer csak odarohan az édesanyjához, és őt is lehúzza magukhoz játszani. Nem tudom, hogy lesz ebből interjú, mindenesetre hősiesen küzdök a két nővér figyelméért. Koronczay Lilla interjúja.

LILLA: Olyanok vagytok, mintha ikrek lennétek. Nem tudom, Karcsika honnan tudja, melyikőtök az édesanyja!

ANNA: Nálam van a tejecske, nem tévesztheti el a célpontot. Figyeld meg, mindjárt jön szopizni.

És Karcsika tényleg jön. Mit jön? Berobban közénk! Kimelegedett, innivalóra van szüksége. Igazi pasi, szelíd, de határozott. Anyja megadóan a mellére vonja, és kifejti, hogy igény szerint szoptat, ameddig csak a baba kívánja.

LILLA: De jó, hogy mersz hallgatni az ösztöneidre! Az anyatejnek nincs párja. Édesanyád is sokáig szoptatott benneteket?

ANNA: Legfeljebb két-három hónap lehetett. Annak idején az volt a szokás, hogy az anyák szülés után szinte azonnal visszamentek dolgozni. Anyu is hamar visszavette a szerepeit a Nemzeti Színházban. Meg be is voltak görcsölve a nők a szoptatás miatt, sokaknak pont ettől apadt el a teje. Én azonban, talán a koromnál fogva is, hiszen harminchárom évesen szültem, már bátran hallgatok a megérzéseimre. Igaz, a szoptatási tanácsadó is megtámogatott ebben. Nekem most a kisfiam a legfontosabb, mióta megszületett, négy bemutatót utasítottam vissza. Nincs az a szerep, ami megérné, hogy egy percet is elszalasszak ebből a csodálatos időszakból. NÓRI: Nem mindenki gondolja így, én sok kollégát látok, akik néhány hónapos baba mellett már játszanak. Némelyik kicsire a nagymama vigyáz az öltözőben. Ha nem a megélhetés miatt kell visszamenni, akkor nem értem, mitől félnek! Hogy amíg a gyerekükkel otthon maradnak, elfelejtik őket? Régen rossz lenne. Ha egyszer szülök, én biztos, hogy Anna példáját fogom követni.

LILLA: Látom, odavagy a kissrácért. Mintha ismét összehozott volna benneteket ez a baba a nővéreddel…

NÓRI: Nem kellett újra összehozni, mert soha nem távolodtunk el. Bármilyen messze vagyunk is egymástól, én mindig tudom, mi történik Annával, és nem csak azért, mert mindennap beszélünk telefonon. Érezzük egymást. Amikor Kecskeméten játszottam, Anna meg Veszprémben, viszonylag keveset találkoztunk, de ez nem változtatott a viszonyunkon. Az azonban igaz, hogy mióta megérkezett ez a kisember, többet vagyunk együtt. Általában én jövök hozzájuk, vigyázok Karcsikára, vagy egyszerűen csak együtt örülünk neki. Kész csoda, nem lehet vele betelni…

A másfél éves „csoda” pontosan érti, hogy róla beszélünk, és már nyújtja is kezecskéjét a nagynéni felé: „Nóji, gyeje!” És a népszerű színésznő máris négykézlábra ereszkedik, hogy eljátssza vadonatúj, kedvenc szerepét.

ANNA: Nóri tud leginkább pótolni engem, annyira azonos a rezgésünk. Közös a nyelvünk, amit most már Karcsika is beszél, közös a humorunk, hasonlóak a reakcióink, a hangunkról nem is beszélve. Ez gyerekkorunk óta így van, mi mindent együtt csináltunk, az ovit, a sulit, a gimnáziumot, még a Színművészetire is egyszerre vettek fel minket. Ott is Nóri volt az, akinek mindent el mertem mondani, akivel bármit megoszthattam, mert egyszerűen egy velem. És ez nagyon jó érzés.

LILLA: Édesanyátok, Athina is vigyáz időnként a babára?

NÓRI: Igen, bár ő rengeteget játszik, több különböző helyen. De azért a délelőtti próba és az előadások között sokat jön… Csodálom, hogy van ennyi energiája, én nem tudnám ezt csinálni. Rájöttem, hogy nem való nekem a minden esti előadás. Anyu még tolja ezerrel, múlt vasárnap is hármat játszott. Őrület! Tényleg majdnem mindent elvállal. Ez alkatfüggő is. Van, aki bírja ezt a fajta hajtást, és feltöltődik tőle. Nekem szabadabb a lelkem ennél. Ehhez viszont azt is meg kellett tanulnom, hogyan mondjak nemet, hogyan legyek a saját pályám kovácsa. Van, akinek ez sokkal később jön meg. De az is lehet, hogy generációs különbség. Talán az idősebb nemzedékre jellemzőbb a biztonság keresése, szeretnek társulathoz tartozni, és ott ugye azt kell csinálni, amit rád osztanak. A korombeli kollégáimon már jobban érzékelem az önállóságot. Nekem például nagyon bejött ez a szabadúszás.

ANNA: Nekem is. Amikor négy évvel ezelőtt eljöttem a Veszprémi Petőfi Színháztól, éreztem, hogy ez a szabadság kell nekem, és nem bántam meg. Szerencsém is volt, mert a férjem, aki a színházban volt hangmérnök, szintén úgy gondolta, hogy ideje továbblépni. Szinte azonnal kapott állást, szerintem szakmailag is jól járt a költözéssel. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Nekem is szép szerepeket kínáltak, pedig fogalmam se volt, mi vár rám Pesten. A Spirit Színházban anyuval játszom a Bernarda Alba háza című előadásban, a Nemzetiben visszavettem egy mesejátékot, mostanában lesz egy beugrásom, és még egy-két napos forgatások várnak rám.

A teljes interjút a Nők Lapja Évszakok 2019/1. számában olvashatjátok el. A magazint március 13-tól keressétek az újságosoknál.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Mihály Zoltán

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!