Liberta saját bevallása szerint mindig is a kérdések mentén élt, és amikor Lujza kutya gazdája lett, az vált a nagy kérdésévé, hogyan tudna vele igazán jó életet élni Magyarországon. Semmiképp sem a „kutyát behozni tilos” táblákból szeretett volna tájékozódni. Meggyőződése volt, hogy a társadalomnak kell változnia, nem pedig az embereknek feladni ezt a kapcsolódást. Hogy megmutassa, nincs egyedül, civil szervezetet alapított: az EB OVO Egyesületet.
– Ezt mindenki értse viccesen, de új államot hoztam létre. Platón Az állam című műve arról szól, hogyan működhetnénk ideálisan együtt egy közösségben, csakhogy én akkor ezt még nem tudtam. Csak később jöttem rá, hogy valahol ugyanezt csináltam: gondolkodó emberként válaszokat kerestem arra, hogyan történhet meg a jó emberi élet. És ezt a kérdést a kutyám vetette fel bennem – emlékszik vissza a kezdetekre.
A kutyizmustól a doktori címig
Az egyesület 2010-ben jött létre, és tíz évig Liberta vezette. Közben holland férjétől született két fia, és még inkább megtapasztalta, hogy kisgyerekes kutyásként mennyire kiszorult a társadalomból, hiszen a játszóterekre sehol sem lehet állatot bevinni. Akkor még nem tudta, milyen nagy hatással lesz rá néhány évvel később Diogenész. A Platón által a „megőrült Szókratész”-nek nevezett filozófust „kynikos”-nak, azaz kutyaszerűnek is hívták, ami jól visszaadja kívülállóságát.
Liberta a civil szervezettel ebből az általa is megélt kívülállóságból szeretett volna értéket teremteni. 2018-ban a Városligetben ez meg is történt, megvalósult egy olyan kutyabarát környezet, amelyben azok a terek vannak elkerítve, ahová nem mehet be kutya, és nem fordítva, a liget szabad park maradt.
Liberta számára a Lujzával való kapcsolat vetette fel először a kérdést: hogyan lehet igazán jó életet élni – ez a gondolat később filozófusi pályáját is meghatározta (Forrás: Családi archívum)
Libertát nagyon sokáig foglalkoztatta, mi rejtőzik az ember-állat kapcsolatban. Annyira, hogy ezt a kíváncsiságot új szintre emelte, amikor tíz év után átadta az egyesület vezetését másnak, egy időre Hollandiába költözött, és rájött, hogy folytatnia kell a tanulást. Eredetileg angol szakon végzett a Pécsi Tudományegyetemen, és már akkor marasztalták, hogy doktoráljon.
Ő azonban élni akart, nem a könyvtárban ülni. Tizenkét évvel később erre is készen állt. Egykori tanára, Boros János javasolta neki a filozófiai pályát, Liberta pedig fél év alatt meg is barátkozott a gondolattal. Csodálatos útja kezdődött harmincnyolc évesen, amikor megkezdte tanulmányait a filozófiai doktori iskolában, ahová hozzá hasonlóan nem csak filozófiai végzettségű emberek jártak.
– Ebben az öt évben már azt a témát vittem, amit én kutyizmusnak neveztem el, de mivel az egyetemen ez nem volt elfogadott, így lett belőle künofilozófia, azaz kutyabölcselet – meséli. – Olyan dolgozatot készítettem és védtem meg, amelyben ezt a fajta gondolatiságot alapoztam meg és szőttem bele a nyugati gondolati folyamba. Akkor még nem tudtam, de közben az óceánon túl az antrozoológia, azaz az ember-állat kapcsolat diszciplínája már tudományos területnek számított.
A filozófia nem magányos műfaj
A doktori cím megszerzése közben Liberta ismét emberek közé vágyott, és megszerzett tudásával az is céljává vált, hogy segítsen nekik újra kapcsolódni egymáshoz.
– Ma sokan úgy vélekednek a gondolkodásról, mintha az egy magányos folyamat lenne. Ha filozófusokra gondolunk, magányos bölcs férfiakat látunk magunk előtt, idézzük csak fel Rodin Gondolkodóját – mondja Liberta. – Pedig valójában a filozófia közösségi gyakorlat is, javarészt társas dolog. Úgy hoztam létre a saját praxisomat, hogy erre invitáljam az embereket.
Olyan szép a filozófiában, hogy mennyi mindent kérdezhetünk, állandóan kérdésben maradhatunk, és valahogy máshol, máshonnan jönnek a válaszok. Hol van ma az élő, társasági beszéd? Hol van lehetőségünk szabadon gondolkodva, céltalanul körbejárni egy témát, egy fogalmat? Filozófusként az is feladatom, hogy elhozzam ennek a terepeit. Nemcsak kritizálok, nemcsak azt mondom, mi hiányzik, hanem azt is, csináljuk együtt, legyen egy jó életünk.
A kutyával indultam, és egy olyan emberi közegbe kerültem, ahol tudunk beszélni mindenről, és ebből nem veszekedés lesz, hanem vita, nem szakítás, hanem konfliktus, és lehet, hogy nem értünk egyet, de ebből nem következik az, hogy nem szeretjük egymást. A praxisomban a társalgás művészetének terepeit hozom létre.
Mire jó egy filozófus?
Sokak számára talán újdonság,
hogy egy filozófusnak praxisa is lehet, de Liberta nincs egyedül ezzel. Nemrég Mexikóban járt egy ösztöndíjjal, ahol legalább százötven praktizáló filozófussal találkozott. Olyanokkal, akik hozzá hasonlóan filozófiai végzettséggel nemcsak kutatói életmódot folytatnak, hanem olyan terepeket is létrehoznak, ahol a filozófia az élet része. De tavaly decemberben Nemes László kollégájával és mentorával az ELTE-n ők maguk is szerveztek egy műhelytalálkozót, ahol húsz-huszonöt olyan magyar filozófussal is találkozhattak, akik hasonlóan dolgoznak.
– Jó lenne, ha a mostani diákok megtanulnák, milyen az, amikor valaki filozófiai praxissal is rendelkezik. Ezzel tehető kortárssá a filozófia – mondja Liberta, és azt is hozzáteszi, az emberek nem is tudják, milyen nagy szükségük lenne erre.
– Az általam vezetett Filokávéházban fogalmak körül gondolkodunk. Nem hivatkozunk más filozófusra, inkább gondolatébresztőket tartunk, és utána együtt gondolkozunk.
Ez nem könnyű, olyan, mint egy körtánc. Mindenki létrehozza a saját történését, de megéljük az együttlétet is. Olyan fogalmakat járunk körbe, mint a szerelem, a probléma vagy a remény. De van egy kisebb köröm is, akikkel havonta találkozunk, és olyan kérdéseket vetünk fel, mint például hogy mi köze a testünknek a szellemi úthoz. Nem megválaszoljuk, hanem kutatjuk. Felnőtt emberként tele vagyunk tudással, és ezt próbáljuk élővé tenni.
Örömforrás és életminőség-javító is egy-egy ilyen alkalom. Olyan szépen kinyitja az embert: nem tudjuk egymás nevét, életkorát, foglalkozását, mégis megtörténik köztünk egyfajta nagyon mély kapcsolódás. Ehhez felnőttség is kell, de játékosság is.
A filozófus, ha nő
Liberta közben saját szavaival élve filozófiai korba ért, negyvenhárom éves. Praxisa mellett a Pécsi Tudományegyetemen is tanít.
– Gyönyörű kihívás előtt vagyok – meséli –, mert megjött a mesterséges intelligencia, amit most már használni kell. A pedagógia többé nem lehet elméleti alapú, a figyelem teljesen máshol van már. Egy filozófusnak ez a legfontosabb eszköze: a figyelem felkeltése, megtartása, az ezzel való kapcsolódás. Oktatóként most az a nagy kihívásom, hogy hogyan lehetek együtt a diákjaimmal.
Liberta ma már bátran nevezi magát filozófusnőnek, és hisz benne, hogy a filozófia fogalma az ő jelensége által is tud tágulni. De ez nem ment könnyen.
– Nem volt könnyű kimondanom a filozófus szót, mert nagyon férfiasnak éltem meg, és féltem, hogy engem is átalakít. Számomra lényeges, hogy nő maradjak. Huszonévesen, az egyetem után nőként még szerettem volna megélni sok mindent, és sokat szorongtam, hogyan illeszkedik majd ez a két identitás. Csak a harmincas éveim végére engedtem meg magamnak azt a gondolatot, hogy lehetek egyszerre filozófus és nő is.
Az akadémiai világ, ahova beléptem, nagyon befogadó volt. Megtanultam a filozófia nyelvét, ami erős férfinyelv, de nem veszítettem el a női gondolkodásomat sem. A praxisomnak sokat ad, hogy kutathatok, taníthatok, előadhatok, és ez fordítva is igaz. És a legnagyobb öröm, hogy mindezt vonzóvá tehetem azoknak, akik nyitottak erre. De pályám fontos állomásait ma is Lujza kutyám emlékének ajánlom.
A Képek Forrása: Dr. Csonka-Van Reijswoud Liberta
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!