Szerkesztőként rengeteg történettel találkozom, újságíróink hétről hétre rendíthetetlenül szállítják a megismerésre érdemes sztorikat, kalandos életutakat, példaértékű sorsokat. A történetek közt van vidám, szívmelengető, reményt adó, és persze szomorú is. Egy hetilap zakatolása ilyen, akárcsak az élet. A sok-sok elmesélnivaló között, sajnos nem is ritkán, akad annyira megrendítő is, ami nem ereszt napok múlva sem. 

A mostani számunkban például a kórházakban rekedt kisbabákról írunk, akik hetekre, hónapokra ott ragadnak, és sokuk sorsát hosszú ideje nem sikerül rendezni erőforráshiányra hivatkozva. Pedig a témában jártas szakemberek szerint azért lehetne megoldást találni.

A mostani számunkban például a kórházakban hagyott kisbabákról írunk (illusztráció: Getty Images)

Mindezen felül léteznek nálunk olyan intézmények is, ahol a protokoll szerint ezeket a magukra hagyott gyerekeket, még ha keservesen sírnak is, akár az éjszaka közepén, nem szabad ölbe venni, mert akkor hozzászoknának a törődéshez. Vigaszra, megnyugtatásra vágynak, de nem kapják meg.

Kapcsolódó: A kórházban hagyott gyerekek őrangyalai – Interjú a Nevetnikék Alapítvány vezetőjével

Ők ehhez kénytelenek hozzászokni. Cikkünkkel (10. oldal) szeretnénk még jobban felhangosítani a sírásukat, hogy mindenki meghallja, és ne lehessen szőnyeg alá söpörni a súlyos problémákat és a szomorú valóságot, amiben létezünk itt, Európa közepén.

Mert ugye abban mindannyian egyetértünk, hogy az a világ, ami nem engedi meg a gyengédséget, az együttérzést, az semmi jóra nem vezet? Hiszen ezek nem extra gesztusok, hanem alapvető emberi szükségletek. Ha ebben nem találunk közös nevezőre, akkor nemcsak ezeket a gyerekeket hagyjuk magukra, hanem előbb-utóbb mindannyian reménytelenül egyedül maradunk.