Amikor szegény Petőfi 1847 szeptemberében megírta a Szeptember végén című verset, még nem sejthette, hogy két ősszel később már nem fog élni. Arról pedig végképp fogalma sem lehetett, hogy 2025-ben – részben a klímaváltozás miatt – még november végén is nyílnak majd a virágok. Ma reggel, kutyasétáltatás közben vettem észre, hogy az egyik fán, amelyen már csak néhány megsárgult levél árválkodik, gyönyörű kis fehéres, rózsaszínes virágok jelentek meg.
Micsoda november, gondoltam, és sokadszorra is feltettem magamnak a kérdést: tényleg szebb volt ez az ősz, mint amilyen lenni szokott, vagy egyszerűen csak öregszem, és egyre nagyobb örömömet lelem a végtelen színekben pompázó falevelek látványában? Biztos van igazság ez utóbbiban is, de bárkinek felvetettem a témát, mindenki egyetértett, hogy csodálatos (és némileg őrült) őszünk volt. Persze a nyiladozó szirmok baljós érzést is keltenek az emberben, de ha jobban belegondolunk, mi nem?
Óvatos optimizmusom viszont arra késztet, hogy vegyem észre, és merjek örülni a globális felmelegedés esztétikai velejáróinak. Idén ősszel tényleg elképesztő hosszan tartott a lombelszíneződés, később kezdtek hullani a levelek, így több idő jutott a színkavalkád felépülésére is.
Idén ősszel tényleg elképesztő hosszan tartott a lombelszíneződés
Végre volt alkalmunk igazán élvezni ezt a kicsit mostohán kezelt évszakot, amelyre sokan hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint a kötelező átmenetre a nyári szünet és a karácsony között.
Gyerekkoromban soha nem értettem, miért áradozott a már említett Petőfi Sándor az őszről, sőt, azt is gondoltam, egyenesen provokáció, hogy az iskolás gyerekeket ilyen versekkel traktálják, miután visszatérnek a nyári szünetből. Kezdem érteni, miről beszélt, amikor azt mondta, kiül a dombtetőre, onnan néz szerteszét.
És mégsem hiszem, hogy ez az öregedés jele, hiszen ő csak huszonöt éves volt, amikor megírta az Itt van az ősz, itt van ujra című verset. Ráadásul novemberben. Lehet, hogy mégiscsak ugyanazt láttuk?
