Ismerek egy kislányt, akiről csak rosszat mondtak a tanítói, módszeresen aláásták az önbizalmát, és szinte maguk jelölték ki a többiek számára, kit lehet kiközösíteni. Az anyukája átvitte egy másik iskolába, ahol már az első héten kiderült, hogy kiválasztották egy programba, ahova csak a tanulók negyede kerülhetett be. Az anyukája örömében azt mondta a kislánynak, „látod, mondtam, hogy ebben az iskolában az élvonalban leszel”.

A tanító néni csendben megjegyezte, hogy itt nem szokás éreztetni a gyerekkel, melyik „vonalba” tartozik.

Az anyuka rájött: az előző iskola őt is elrontotta. Annyiszor átélte, hogy a gyereke hátra van sorolva, a problémásak és a rosszak közé, hogy a nagy kompenzálásban észre sem vette, milyen ártalmasat mondott. De az önvizsgálat után rögtön jött a megkönnyebbülés: a kislány a lehető legjobb helyen van.

(Fotó: Getty Images)

Ahol nincsenek rosszak és nincsenek jók, ahol nincs élvonal és nincs periféria, nincsenek elöl hasítók és hátul kullogók sem. Bárcsak ez lenne az alapértelmezett hozzáállás minden általános iskolában. Nem csak a második, a harmadik, a sokadik helyen. 

Egyre több az olyan gyerek, aki nehezen illeszkedik be egy olyan oktatási rendszerbe, amely gyakorlatilag pontosan olyan, mint száz évvel ezelőtt: semmilyen módon nem veszi figyelembe, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett a világ, egészen más a tempó, mások az ingerek és mások az idegrendszerek.

Egyre több iskolaváltás történik, egyre több szülő nem nyugszik bele, hogy a gyereke nincs jól az iskolában.

És egyre inkább bebizonyosodik, hogy nem a gyerekek rosszak, és nem is a szüleik, hanem azok a „dobozok”, amelyekbe egyre nehezebb bepasszírozni őket. Hogy nem a gyerekeket kellene új helyre vinni, hanem azt a százéves beidegződést, amely látványosan egyre nagyobb csődöt mond minden tanévben.

Kapcsolódó: Életmentő iskolaváltás – „Végre kivirult a kamasz gyerekünk”

Kiemelt kép: Getty Images