A mi osztályunkban minden lány Brooke Shieldsre szeretett volna hasonlítani, vagy Charlie angyalai közül valamelyik lányra. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor a helyi fodrásztól, a híres Gyula bácsitól félénken azt kértem, vágja a hajam olyanra, mint amilyen ennek a színésznőnek – ezen a ponton felmutattam a tévéműsorból kivágott tenyérnyi képet, ahol Charlie­ legszebbik angyala széles mosollyal dobálja szőke haját.

Az én barna hajam addig legfeljebb anyukám vágta, erős volt, és érintetlen, amilyen csak egy tizenévesé lehet.

Még körülbelül negyven percig. Akkor Gyula bácsi diadalmasan lekanyarította nyakamból a műszálas kendőt, és rámutatott a tükörképemre, tessék, kész is van. Megvártam, míg kiérek az utcára, és csak ott sírtam el magam. A frizura a fülemig ért elöl, hátul bongyorodott veszettül. Másnap választhattam: usánka vagy a nagyi kötötte narancssárga sapka alá rejtem a hajam, mert azt megfogadtam, hogy ezt a szégyent nem láthatja senki.

(Fotó: Getty Images)

Azóta nem vittem fotót a fodrászhoz, és a sztori is azért jutott eszembe, mert mellettem egy szépséges tinédzser a telefonja kijelzőjén mutatta a fodrásznak, hogy tessék, erre a frizurára vágyik, aki közölte, hogy szerinte ez nem is valós fotó, de a lányt ez kicsit sem zavarta. Hogy ma kire szeretnének hasonlítani a nők, kinek a képeit tekintik követendő példának? A 28. oldalon megtudják.