A legmenőbb özvegy
Barbe-Nicole Ponsardinnek 1798-ban nem volt beleszólása abba, kihez megy feleségül. Apja tehetős textilgyárosként arra vágyott, hogy egy másik jómódú kereskedőfamíliával meg tudja erősíteni az üzleti kapcsolatait, így a lányt hozzáadta François Clicquot-hoz. A két fiatal jól illett egymáshoz, és bár a textilipar egyáltalán nem érdekelte őket, a pezsgőgyártás közös szenvedélyük lett.
Amikor mindössze hat évvel az esküvő után a férj meghalt, mindenki arra számított, hogy a huszonhét éves Barbe-Nicole újra férjhez megy, ám ő úgy döntött, egyedül boldogul. A korabeli törvények szerint nők nem vihettek vállalkozást, hacsak nem voltak özvegyek, és ő ezt a kiskaput kihasználva folytatta a pezsgőgyártást, az özvegységét (a veuve franciául özvegyet jelent) téve márkanévvé: az élénksárga címkékre felkerült, hogy Veuve Clicquot.
A háborús évek és a csökkenő kereslet súlyos anyagi nehézségeket okoztak, így az özvegy kénytelen volt apósától kérni egy nagyobb kölcsönt, aki menye talpraesettségét látva megadta neki a pénzt.
Barbe-Nicole több technikai újítást is bevezetett, ő készítette el a világ első olyan rozé pezsgőjét, amelyhez színezőanyagként nem bodzát, hanem másik szőlőt használt.
És ő fejlesztette ki a híres „rázóállványt”, amely lehetővé tette, hogy az erjedés után visszamaradt seprő az üveg nyakába jusson. Nem félt zavaros vizekre evezni, ha arról volt szó, hogy egy ígéretes piacot meghódítson. A napóleoni háborúk idején embargó sújtotta a francia árukat, de Barbe-Nicole nem várta meg, hogy a tiltást feloldják, 1814-ben egy teljes rakomány pezsgőt küldött Szentpétervárra, ahol az orosz elit, élén I. Sándor cárral, azonnal beleszeretett a Clicquot champagne-ba, de később ezt itta Puskin, Gogol és Csehov is.
A cári udvar után az angol piac nyílt meg előtte, a Veuve Clicquot név pedig Európa-szerte fogalommá vált. Az özvegy 1866-ban, nyolcvankilenc éves korában hunyt el, akkoriban már évente hétszázötvenezer palack pezsgőt készítettek pincészetében.
Imádni való penész
A világ egyik legismertebb sajtjának története 1791-ben kezdődött, a francia forradalom kellős közepén, amikor egy Brie tartományból menekülő bencés szerzetes, Charles-Jean Bonvoust Camembert falujába érkezett. A férfi Marie Harel tanyáján kapott menedéket, és hálából megosztotta vele a brie sajt készítésének összes titkát, amit az asszony a saját, normandiai módszereivel ötvözve továbbfejlesztett.
A sajt hamar népszerű lett a környéken, de sokáig a régión kívül szinte alig ismerték, mivel nemcsak az időjárásra, de a szállításra is érzékeny finomság volt.
Marie Harel lányai igyekeztek távolabb is terjeszteni az új sajtfélét, és a döntő lökést végül Marie unokája, Victor Paynel adta meg a camembert-nek.
Marie Harel ükunokája, Marie Antoinette Harel 1935-ben így cipelte a tejesbödönöket
Amikor III. Napóleon 1863-ban megnyitotta a Párizst és Granville-t összekötő vasútvonalat, Surdon állomásán megkóstolta a család által kínált sajtot, és azonnal elrendelte, hogy a Tuileriák palotájában is tartsanak belőle. Ahogy a camembert királyi figyelmet kapott, Párizson keresztül meghódította egész Franciaországot.
A vasút gyorsabb szállítást tett lehetővé, korábban négy nap alatt jutott el a sajt szekérrel a fővárosba, de vonattal már hat óra alatt ott lehetett. A hirtelen megnőtt kereslet miatt szükség volt megbízható csomagolásra; az 1890-es években egy mérnök, bizonyos Ridel fejlesztette ki a kis fadobozt, amely megóvta a sajtot a kiszáradástól.
A „tiroli dobozként” ismert, korábban gyógyszerekhez használt csomagolás új távlatokat nyitott, és már külföldre is lehetett szállítani. 1918-ban a francia hadsereg a svájci gruyère helyett camembert-t rendelt a katonák ellátására, ami robbanásszerűen növelte meg a termelést, a háború végén naponta tízezer darab korongot vártak a központi raktárakba. A normandiai készletek nem bírták a tempót, így új régiók is bekapcsolódtak a gyártásba, és ezzel a camembert végérvényesen nemzeti ikonná vált.
A portói anyja
A portugál boltok és repülőterek italos polcairól ugyanaz a kissé szigorú, tekintélyt parancsoló asszony néz ránk, mint Porto-szerte számtalan műalkotásról, szuvenírről: ő Dona Antónia Adelaide Ferreira. 1811-ben született gazdag borászcsaládba, tizenhárom évesen feleségül adták egy unokatestvéréhez, aki azonban kevés érdeklődést mutatott az asszony és a családi vállalkozás iránt, helyette Európa nagyvárosaiban dorbézolt.
A Douro-völgy jótevője, Dona Antónia Adelaide Ferreira
A férfi 1844-ben meghalt szifiliszben, így Dona Antónia harminchárom évesen özvegy maradt két gyerekkel és egy szétesőben lévő örökséggel. A saját kezébe vette a családi borászat ügyeit, amivel sikerült komoly megdöbbenést keltenie, akkoriban ugyanis a nők másodrendű állampolgároknak számítottak. Az asszony üzleti partnere – majd második férje – José da Silva Torres lett, aki támogatta Antónia merész terveit.
Fejleszteni kezdte a Douro-völgyi birtokokat: új szőlőket telepített, különösen napos, jó adottságú területeken, és idővel ő lett az egyik legnagyobb exportőr Anglia felé.
El is utazott a szigetországba, hogy megismerje azokat a korszerű módszereket, amelyekkel hatékonyan lehet a filoxéra ellen védekezni. Elsőként alkalmazta Portugáliában az amerikai szőlőtőkére való oltást, amely megmentette a Douro-vidéket a pusztulástól. De nemcsak a saját hasznát nézte: a filoxéra és a peronoszpóra miatt sok kisbirtokos ment tönkre, és az angol befektetők kezdték felvásárolni a földeket.
Kapcsolódó: Rejtőzködő tehetségek – Női művészek, akik sosem léphettek ki híres férfi rokonuk vagy társuk árnyékából
Dona Antónia – hazafias elköteleződésből és stratégiai megfontolásból – több ilyen birtokot megvásárolt, majd szimbolikus áron vagy ajándékként visszaadta eredeti tulajdonosaiknak, hogy a föld portugál kézben maradjon. Bölcsen kezelte a válságokat: amikor a túltermelés miatt bezuhantak az árak, nagy mennyiségű bort vásárolt fel, így segítve a termelőket – és nem mellesleg óriási készleteket halmozott fel, amelyek később jelentős nyereséget hoztak számára.
Nevéhez fűződik az is, hogy a palackozást egységes rendszerbe szervezte, így is emelve a portói bor presztízsét.
Nem csak üzletasszonyként vált legendává, jótékonysági tevékenysége legalább olyan jelentős: kórházakat és iskolákat építtetett, dolgozóinak lakhatást biztosított, és minden körülmények között kiállt a rászorulók mellett. A Douro-völgy azóta sem felejt, ma is becézve emlegetik őt; „Ferreirinha”, vagyis a mi kis Ferreiránk.
Köszönet a csokis kekszért!
A világ egyik legismertebb édessége, a csokidarabos keksz egy amerikai vendéglő konyhájában született. Ruth Graves Wakefield középiskolai tanárként és kórházi dietetikusként dolgozott, mielőtt férjével, Kenneth Wakefielddel megnyitották a Massachusetts állambeli Whitmanben a Toll House Inn nevű fogadót 1930-ban.
A kisvendéglő mindössze hét asztallal indult, de Ruth főztjének, különösen a desszertjeinek híre egyre több vendéget vonzott, így néhány éven belül hatvanasztalosra bővítették vállalkozásukat. Ruth nemcsak főzött, hanem folyamatosan új fogásokon kísérletezett, és annyian kérték tőle a recepteket, hogy Tried and True Recipes (kipróbált és igazi receptek) címen kiadta első szakácskönyvét, amely szinte azonnal bestseller lett.
A csokidarabos keksz népszerűsége töretlen
A csokidarabos keksz ötlete 1938-ban született, amikor Ruth egy meglévő, karamellás-pekándiós darab továbbfejlesztésén dolgozott. A tésztát olvasztott csokival akarta gazdagítani, de az épp nem volt kéznél, így jégtörővel apróra tört egy Nestlé táblás étcsokoládét, és a darabkákat belekeverte a masszába.
A csoki nem olvadt el teljesen, hanem megőrizte darabos állagát, ami különleges textúrát adott a süteménynek.
A vendégek imádták a Toll House Cookie-t, a szenzációs újdonságnak híre ment, és könyörgő levelek százai érkeztek a fogadóba a receptért, amely az asszony szakácskönyvének új, bővített kiadásába is bekerült. A Nestlé és Wakefield megállapodást kötött: a vállalat rányomtatta a receptet a csokoládé csomagolására, cserébe az asszony életre szóló csokikészletet, egy dollárt és tanácsadói szerepet kapott a vállalatnál.
A Nestlé hamarosan külön is elkezdte gyártani a csepp alakú csokikat, hogy kielégítse a sütni szeretők igényét. A keksz a második világháború idején vált igazán nemzeti kedvenccé: sokan ezt küldték a fronton harcoló katonáknak, és a Toll House Inn az Egyesült Államok eldugott, távoli sarkaiból is kapott leveleket, amelyekben arra kérték őket, küldjenek a híres kekszből az ő fiaiknak is.
Kvíz: Mennyire ismered más nemzetek ételeit? Most kiderül!
Fotó: Getty Images, Glix, Wikipédia
