Műsor a szülőknek

Kicsi koromtól vonzott a színpad. Újságíró szülők gyereke vagyok, édesapám, Vajek Róbert a Magyar Rádió, édesanyám, Vajek Jutka a Magyar Televízió munkatársa volt. A tihanyi újságíró-üdülő csilláros, perzsaszőnyeges kávézójának kis pódiuma pedig egyenesen misztikus helynek tűnt számomra. Nyaranta, mint egy kis producer, magam köré gyűjtöttem itt a nyaraló gyerekeket, és műsort csináltunk a szüleinknek.

Tinikoromban népszerűek voltak a kerületi tehetségkutatók. A Fővárosi Művelődési Házban, gitárral adtam elő egy megzenésített versemet, a zsűriben Boros Lajos is ott ült. Annyit tanácsolt csak, hogy soha többet ne csináljak semmi ilyesmit, mert ez sajnos borzalmas. Azóta is ebből a „borzalomból” élek, Lajossal később nagyokat röhögtünk ezen az egykori találkozón, amikor meghívott a műsorába.

Robi és édesanyja, Vajek Jutka. Ma is jó a kapcsolatuk.

Az élet sűrűjében

Gimnazistaként igazi álmodozó voltam, minden mással foglalkoztam, csak a tanulással nem. Ezért a szüleim kivettek az Eötvös József Gimnáziumból, szakmunkásképzőbe írattak fotózni tanulni, hátha fotóriporter leszek.

A fotózásról sokat, az életről még többet tanultam itt: az úrigyerek egyszer csak a „nyócker” sűrűjében találta magát. Komoly próbákon kellett átmennem, hogy a kemény srácok befogadjanak, és ne csak az iskolában, de a presszóasztalnál is helyet kapjak.

Fejesugrás a színészetbe

Irodalomtanárom, Németh Pál benevezett egy országos szakmunkás-szavalóversenyre, ahol Majakovszkij Általános útmutató kezdő talpnyalóknak című versével arattam sikert a Kései sirató és Hetedik ecloga közt.

Kerényi Imre azzal jött oda hozzám: „Nem akar maga színész lenni?” Hogyne akartam volna: a nyarat végigtanultam, leérettségiztem, és viszonylag simán felvettek Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába.

Én, aki utálok tanulni, azóta is szerepet, szöveget, dalt magolok.

„Színpad nélkül mit érek én?”

Palika és Emanuelle 

A főiskolán rendre rám bízták az éneklést, a gitározást, és gyakran hívtak az operett–musical osztály vizsgáira is. A főiskola után Pécs, aztán a szabadúszói lét következett: a Love Story című monodrámával házalva jártam a pesti színházakat, de mindenhol zárt ajtókra találtam.

Végül az Operettszínház igazgatója, Keszler Pál szerződtetett kérdés nélkül, azonnal.

Nem értettem, mire azt mondta: „Nekem a Csárdáskirálynő első két sora behozza ezt, ne aggódjon.” Szécsi Pál slágereit a hozzá hasonló orgánumomnak és korábbi dalszerzőjének, Wolf Péternek köszönhetem. Két dalt kellett felénekelnem egy felvételre, a rádió folyosóján Cserháti Zsuzsa figyelmeztetett: „De aztán szépen énekeld a Palika dalait!” Később „Mr. Emanuelle-é” pedig Pásztor László meghívása tett.

A dalt és a klipet a nászutunk előtt vettük fel pár óra alatt. A spanyol tengerparton, gyanútlanul heverészve tudtam meg, hogy időközben otthon sztár lettem. Hazafelé már a határon autogramot kértek, a piros lámpánál a mellettünk álló autóból bömbölt az Emanuelle slágere. Megfordult velem a világ, és hamarosan átvehettem az aranylemezt is.

A kötelékek ereje

A rajongás jólesik, de van árnyoldala is. Szerencsém volt, hogy első feleségem, Tallós Andrea színházi emberként el tudta hessegetni azokat, akik túl közel férkőztek volna. Apaságom az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Várom, hogy a fiam családot alapítson, és nagypapa lehessek. Második házasságomban nem született gyerek, de ott is megmaradt a tisztelet és a szeretet.

Büszke vagyok rá, hogy sosem kukáztam ki emberi kapcsolatokat. Régi nagy álmom, hogy ha egészségben, vitalitásban megérem a hetvenet – most hatvanhét vagyok –, szeretnék egy nagyzenekaros, vendégművészes születésnapi koncertet. Egy olyan estét, ami nemcsak rólam szólna, hanem arról is, hogy az emberi kapcsolat és az élő muzsika varázsa sosem megy ki a divatból.

Kapcsolódó: A Hogyan lettem? rovat további cikkei

Fotó: Olajos Piroska, Szegő Erika / Fotocentral, Családi Archívum