Zéró előítélet
Szüleim orvosok, lakótelepen nőttem fel, ahol boldog-boldogtalan mindig megkereste őket a bajával. Ezért hozzászoktam, hogy egyrészt mindenkin segítenek, másrészt pontosan ugyanúgy bánnak szegénnyel, gazdaggal, hajléktalannal, befolyásossal. Sokkal később jöttem rá, hogy ennek köszönhetem, hogy annyira fontos számomra az egyenlőség, ami nagyon jól jött a munkám során.
Zéró előítélettel fordulok az emberek felé, az interjúalanyaim akkor kezdenek kibontakozni, amikor már van velük kapcsolatom. Újságíróként azt is szerettem, hogy felhangosíthattam az elesettek vagy elnyomottak hangját, és kőkeményen számonkérhettem azokat, akiknek kötelességük védeni és segíteni minden polgártársunkat.
Bármit megoldok
Leérettségiztem itthon, utána egyedül kikerültem Kaliforniába bébiszitternek, és újrajártam a gimnázium negyedik évét amerikai fiatalok között. Az egykori vasfüggöny mögül, a kommunizmus végén érkeztem Amerikába: traumatizáló kultúrsokk volt. Akkor éreztem csak igazán, mennyit adott, amikor hazajöttem: ha azt az évet megoldottam kint, akkor bármire képes vagyok.
A másik, amit Kaliforniának köszönhettem, hogy megtapasztaltam, mások segítőkészsége milyen sokat jelent, amikor az ember idegen. Ez a személyes élményem a magyarországi menekültválságban elképesztően erősen visszajött, amikor sokakkal egyetemben én is igyekeztem segíteni a menekülőknek.
Családi nyaralás Balin
Hivatás poénból
Úgy kaptam egy szakmát, hogy nem is terveztem, és nem volt más utam. A haverokkal teljesen átgondolatlanul, brahiból felvételiztem az ELTE média tanszékére. Nagyon kevés embert vettek fel, és eszembe sem jutott, hogy köztük lehetek. Még odamenni sem akartam különösebben, csak annyi barátom jelentkezett, és olyan jókat hallottam a tanszékről, hogy mégis megjelentem a vizsgán – és felvettek.
Aztán egyszer csak jókor voltunk jó helyen, 1997-ben: akkor indult a két kereskedelmi tévé, és felszippantott rengeteg friss gyakornokot. És ha az embert felveszik a TV2-höz ’97-ben, mert Pálffy István (a Tények első társműsorvezetője és szerkesztője) személyesen hívja erre a munkára, akkor annyit dolgozik a Tények című hírműsoron gyakornokként, amennyire csak képes.
Véletlenül a káoszba
Szakmai életem vízválasztója kétségtelenül a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás volt, a legtöbben akkor ismertek meg. Véletlenül csöppentem bele, hiszen akkor éppen fizetés nélküli szabadságon voltam, a férjem tanulmányai miatt New Yorkban éltünk. Addig reggeli műsort vezettem, és híradós riporterként dolgoztam, New Yorkban viszont fél éven át huszonnégy órás szolgálatban voltam az események után.
Ez a hatalmas tragédia egy pozitív dologra is megtanított, arra, hogy egy közösség trauma hatására hogyan képes összetartani. Örök élmény marad nekem 9/11 az emberi nagyságról, ahogy katasztrófa esetén vadidegenek segítenek egymásnak, és a rettegés helyett a méltóságot és a szabadságot választják.
Többször is élt hosszú ideig New Yorkban
Vágyott szerep
Az Amerikában történtek egy személyes döntést is megérleltek bennem. Rájöttem, valójában az a feladatom, hogy gyerekeim legyenek, onnantól csak ez érdekelt, pedig gőzerővel dolgoztam akkor is, amikor hazajöttünk. 2004-ben született a fiam, és két évvel később a lányom.
Annak ellenére, hogy ma már külföldön tanulnak mindketten, nagyon szoros a kapcsolatunk, most voltunk négyesben két hétig nyaralni. Visszanézve, az anyaságnak volt a legtöbb értelme mindabból, amit valaha csináltam. Szüleim és anyósom is nagyon sokat segítettek a gyerekek körül, amikor kicsik voltak, szerintem ez a kötelék rendkívül fontos, és minden vágyam, hogy én is ilyen nagyszülő lehessek majd.
Bombera Krisztina összes szerzői interjúját itt találod a Nők Lapja oldalán
Képek: Veres Anita, Vizi Attila, családi archív
