Réges-régen, amikor még vad és regényes párkapcsolataim voltak, az egyik pasim egyik percről a másikra hagyott el és mondta fel közös albérletünket. Késő éjjel, zokogva hívtam fel várandós barátnőmet, aki csak annyit mondott: „Gyere azonnal!” Hajnalban vergődtem át hozzá a városon. Fél órán belül ott termett a másik barátnőm is, csak azért, hogy velem, velünk legyen a bajban…
A barátnőim úgy tartottak, mint kötéltáncost a háló, gyakran hangzott el, hogy együtt mindent meg tudunk oldani. Bridget Jones óta tudjuk, hogy a nagyvárosi léttel együtt jár az, hogy a távol élő család híján a barátok lépnek elő családtagokká. Annál nagyobb a váltás, amikor a szorosan összenőtt hármas-négyes fogatokból előbb egyik, majd a másik is saját családot alapít…
Sosem felejtem azt a nyarat, amikor a két barátnőm egyszerre vált családossá. Egyiküknek megszületett a kisfia, a másik pedig végre nem egyedül nevelte a lányát. Akármennyire örültem is az ő boldogságuknak, soha életemben nem voltam még olyan kétségbeesetten magányos, mint akkor. Pár év múlva én is családos lettem, és megértettem, miért nincs sem időm, sem erőm semmire. Pláne nem átdumálni éjszakákat. Vagy legalább kávézni havonta.
Egyedül nem megy. A barátság ugyanúgy létszükséglet, mint az alvás, evés, ivás, a szeretés, mégis nagyon sokan nélkülözik.
A legkiszolgáltatottabbak a vidéken élő, középfokú vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkező, gyerekes anyák, leginkább ők maradnak magukra. De nem sokkal jobb a városi, általában értelmiségi nők helyzete sem: az ő baráti kapcsolataikban is törést okozhat az anyasággal járó életformaváltás. Gyakran a háztartás–munka–gyereknevelés Bermuda-háromszögében tűnnek el a kapcsolatok.
Pedig az, akinek van kihez fordulnia – a párján kívül is, mert nem lehet mindent az ő vállára tenni –, az jó eséllyel sikeresebb, egészségesebb. Sőt! Tovább él!
Egy kutatás szerint úgy tudjuk a leghatékonyabban oldani a stresszt, ha beszélünk róla a barátainkkal
Most, hogy az én gyerekeim hamarosan nagykorúak lesznek, kezdem felismerni, hogy megy ez: míg kicsik a gyerekeid, ideértve a tizenéveseket is – mert ők is nagyon sok figyelmet/energiát követelnek –, hozzászoksz, hogy szuperhősként kell teljesítened: meglepően sikeresen és hosszú ideig vagyunk képesek abban a hitben tartani őket, hogy anya (vagy apa, miért ne?) mindent meg tud oldani. Csakhogy jön a kamaszkor, és ennek vége. Ugyan lehet, hogy meg tudnád oldani, de hagyni kell, hadd csinálja ő.
Ó, Istenem, azt hittem, nincs nehezebb szerep a mindent megoldónál, de már tudom, hogy van: az, aki azt mondja a kamaszának, csináld csak, meg tudod oldani. Vagy épp ő mondja neked, kissé (vagy nagyon) ingerülten, hogy „jaj, anya, már nem vagyok gyerek, nem kell segíteni”. Ott állsz a szuperhős-uniformisban, ami a második bőröddé vált az évek során, csak lesel… Mi van?! Már nem kellek? Biztosan nem kell megoldanom? Hagynom kell? De hogyan? Te jó ég!
És újra kell tanulni azt, hogy NEM te vagy már a megoldóasszony, hanem bízol abban, hogy megtanítottad nekik… Ilyenkor kellenek nagyon a régi barátnők, vagy az újak, akik felröhögnek, ha elkezded mesélni, mert pontosan tudják, miben vagy…
Egy kutatás szerint úgy tudjuk a leghatékonyabban oldani a stresszt, ha beszélünk róla a barátainkkal. Önmagában a beszélgetés hatására nyugtató hormont kezd termelni a szervezetünk. Nekem két kamasszal, úgy érzem, extra mennyiségű antistresszhormont kell termelnem nap mint nap…
Jön a balhé menetrendszerűen, kisebb vagy nagyobb, a Kisebbikkel vagy a Nagyobbikkal, „hagyjál, anya, megoldom én”, hangzik el… Már hívom is a barátnőmet, „gyere azonnal”, mondja nevetve, mint régen, és tudom, akkor tán két héten belül tényleg találkozunk… Vajon megint lesznek ötven-, hatvanpluszosan átdumált, átnevetett, átsírt, sőt áttáncolt éjszakáink?! Remélem.
