Az utóbbi időben elég sok mono-drámát és kétszemélyes darabot láttam. Ez most egy újfajta divathullám lenne?
Sok színész próbál egy kicsit önállósodni, és a saját kezébe venni az irányítást, főleg a mi generációnk. Nagyobb ráhatást szeretnénk az életünkre és az anyagi lehetőségeinkre. Ezek az előadások alkalmasak erre, könnyen lehet őket utaztatni bármilyen helyszínre, akár vidékre is. A szabadúszás persze sokkal bizonytalanabb, mint a kőszínházi lét, személyiségfüggő, hogy ezt ki mennyire bírja. Van, akinek arra van szüksége, hogy biztosan tudja, jövőre is számítanak rá, más pedig jobban elfogadja a „majd lesz valahogy” működési mechanizmusát.
Te melyik típus vagy?
Egyértelműen az utóbbi.
Akkor mivel magyarázod, hogy olyan sokáig társulati tag voltál?
Az első gyerekem még főiskolás koromban született. Pályakezdőként, egy gyerekkel nem volt arra lehetőségem, hogy szabadúszó legyek, vagy bármivel kísérletezzem. Nekem az kellett, hogy minden hónapban jöjjön a fizetés, és mellette még keressek valamit.
A színművészetivel hogy egyeztetted össze azt, hogy babát vársz?
Húszéves voltam. Nem gondoltam azt, hogy ha ő jön, akkor nekem más utat kellene választanom. Azt mondta az osztályfőnököm, Horvai István, hogy majd visszajövök, amikor akarok. Végül háromnegyed évet voltam otthon. Aztán annyit jártam be, amennyit a gyerek mellől meg lehetett oldani. A nyolcvanéves nagymamám felköltözött velünk Pestre, és ő vigyázott Lacikára. Aki akkor még Lacika volt! Most meg már felnőtt ember, harmincegy éves lesz.
Ezek szerint Horvai tanár úr rendes volt veled.
Nagyon! Olyan volt, mint egy nagypapa. Onnantól kezdve dédelgetett. Egyébként ő fanatikus színházi ember volt, az volt az elve, hogy a színházért mindent be kell áldozni. Aztán mint kiderült, ez alól egy kivétel volt, a gyerek. Imádta a saját unokáit, és szinte a nyakamba ugrott, amikor kiderült a hír. Azt mondta: „Belőled már úgyis színésznő lesz, úgyhogy azt csinálsz, amit akarsz.”
Sok-sok év Radnóti, Nemzeti és Thália után nagyot váltottál néhány éve.
A koronavírus-időszakban, illetve a válásom után átértékeltem az életemet. Negyvenhat éves korom körül jártam, az ember ilyenkor egyébként is felméri, mennyi van előre, és mennyi hátra, ugyanazt akarja-e csinálni, mint addig. Egy évet teljesen kihagytam, utána jött A Király című sorozatban Zámbó Edit szerepe. Örültem, hogy forgatnom kellett, nem pedig színpadra állni.
Egy kicsit magamba voltam zárkózva, nem volt kedvem játszani. Pontosabban nem volt bennem elég önbizalom kiállni a nézők elé.
A filmezés pont jó volt arra, hogy finoman újra elinduljak, és aztán szépen érlelődött bennem, hogy mit szeretnék valójában csinálni. Akkor jött az improvizációs színház Piczkó Katalin pszichoterapeutával, akinél korábban elvégeztem egy coachképzést. Ez kicsit színház volt, de volt benne edukáció, pszichológia, párkapcsolati helyzetek, szóval nem vegytisztán egy szerepet kellett eljátszanom.
Ahhoz képest, hogy az előbb azt mondtad, nem volt akkoriban önbizalmad, improvizálással kezdtél, aztán pedig fejest ugrottál egy önálló estbe. Nem ez tűnik a logikus lépésnek.
Én is csodálkozom, honnan vettem a bátorságot ezekhez. Érdekes, de valahogy így épült fel bennem újra ez a szakma. Pont olyan feladatok iránt kezdtem érdeklődni, amelyektől féltem, és amelyek egyébként is erős önbizalmat, stabilitást feltételeznek.
Valószínűleg ez egyfajta önterápia is, hogy belekényszerítem magam a magabiztosságot igénylő helyzetekbe.
De nagyon nyomasztott az önálló est. Úgy éreztem, hogy én erre képtelen vagyok. Mindennap feltettem magamnak azt a kérdést, amit általában civilek szoktak: hogyan lehet megtanulni ezt a rengeteg szöveget?
Erre a színészek mindig legyintenek, hogy nem ez a legnehezebb része.
Igen, de én most megküzdöttem vele, ilyen mennyiséget eddig még sosem kellett megjegyeznem.
Hogy tanulsz szöveget? Előre kiméred a napi adagot, és tartod magad hozzá?
Kimérem, de aztán soha nem tartom be. Inkább kávézom, meg jönnek az ötletek, hogy menjünk el sétálni, vagy utazzunk Bécsbe!
Ennyire nem vagy szigorú magaddal?
Nem, én nagyon kedves vagyok magamhoz. Mint edző, és mint szövegfelelős is.
A monodrámát Pelsőczy Réka rendezte. Milyen volt a közös munka?
Nagyon jó hangulatú. Sokat találkoztunk nála, a lakásán. Ő úgy gondolta, hogy arrébb tolja a kanapét, és akkor én majd ott játszom. „Biztos, hogy nem! – mondtam én. – Nem fogok itt neked a nappaliban szerepelni!” Volt bennem gátlás vele szemben is.
Fotó: Zsólyomi Norbert
Hogyhogy? Hiszen korábban is dolgoztatok már együtt.
Ez azért van, mert én nem szeretek próbálni. A színházban is gátlásos vagyok a próbákon. Mindenki ott áll a fényben, én meg úgy vagyok vele, hogy kapcsolják le a villanyt, aztán hadd játsszak be a sötétben. Persze azért szoktam próbálni, de mindig van bennem egy ilyen „átlépem a határaimat”-érzés.
Visszatérve Rékára, az ő pozitív kisugárzása lendületet és önbizalmat adott.
Ugyanakkor elmondása szerint én is hatással voltam rá, mert neki színésznőként minden vágya, hogy szubrett legyen, és én ezt most megtestesítem Shirley MacLaine-ként. Azt mondja, taposom előtte az utat, hogy az ember ennyi idősen is merjen énekelni és mozogni.
Azt tudjuk rólad, hogy a tánc és a mozgás gyerekkorod óta az életed része. Az énekléssel hogy állsz?
Sokáig nem nagyon mertem énekelni, azt gondoltam, semmi hangom. Mások kevésbé voltak kritikusak, mert azért volt néhány énekes szerepem és fellépésem. Aztán 2016-ban László Boldizsár felkért, hogy csináljunk együtt egy koncertet. Kérdeztem tőle, miből gondolja, hogy ez nekem menni fog. Azt válaszolta, ha táncolni tudok, énekelni is. Úgyhogy megcsináltuk a koncertet.
A legnagyobb segítségem Berecz Bea, az énektanárom, aki a tudás mellett magabiztosságot is adott.
Azóta több zenés produkciót is elvállaltam, például Szűcs Gabival is van egy koncertünk, a Feleségek és szeretők. Most, az Útitársam Shirley MacLaine esetében is alapvetés volt, hogy nem csak próza lesz, hiszen ő végigénekelte és -táncolta az egész életét, és ebből szeretnék minél többet megmutatni.
Miért pont őt választottad az önálló ested főhőséül?
Az ő életében volt meg minden, ami az enyémben is megvan. Ő is háromévesen kezdett táncolni, utána a gimnáziumban jött az éneklés, a dráma, majd a színészet. Ő is a próza felé fordult, és tizenöt évet kihagyott a mozgásban, amit utólag nagy hibának tart.
Az utazás szenvedélyes szeretete is közös bennünk.
És mindketten az ötvenhez közel érkeztünk az útkeresés életszakaszába. Minden ott volt az önéletrajzi könyvében, amiről én is beszélni akartam. Ezt a könyvet adaptáltam színpadra, és aki ismer, tudja, hogy ebből mennyi vagyok én.
A díszlettől a jelmezen át a kellékekig mindent ti találtatok ki és szereztetek be Rékával, ami sok extra feladatot adott a szorosan vett színjátszás mellett. Mit szólnak a gyerekeid, amikor ilyen sűrű a munkád?
Ezt most egy kicsit nehezebben viselték. Pedig csak egyszer kértem meg Borikát, hogy segítsen szöveget tanulni. Mondtam neki, hogy most mindent visszaadhat, amit annak idején tőlem kapott a Himnusz tanulásakor. Nézte a szöveget, ha elrontottam, kijavított. A végén azzal bocsátott el, hogy „Anya, te ezt egyáltalán nem tudod!”. Ezután inkább súgóval gyakoroltam tovább.
A gyerekeidet érdekli ez a világ? A színház, a művészet?
A nagyfiam feltaláló. Most éppen vízforralót készített vakoknak és Parkinson-kóros betegeknek, akik nem tudják használni a hagyományos készüléket. Ilyeneket talál ki, elképesztő. A kisebbik fiam, Boldizsár tizennyolc éves lesz, még nem végez idén, de már téma a továbbtanulás, elképzelhető, hogy valamilyen üzleti iskolába fog menni.
Borika tizenhárom éves, benne abszolút van művészi véna,
de nem színészet, hanem inkább képzőművészet, divattervezés, lakberendezés. Nagyon jó érzéke van ezekhez, és ügyes a keze is.
Ha már kézügyesség, menetközben említetted, hogy az utóbbi időben az ékszertervezésbe is belekóstoltál. Azóta a nyakadban lógó medált nézem, vajon te készítetted-e.
Igen, én! Egyszer elhívtak egy ékszerkészítő workshopra, ahol csináltam egy gyűrűt és egy medált. Nagyon élveztem, és kérdezték is, hogy most próbálom-e először, mert olyan jól sikerült. Később ajándékba is készítettem ékszert, aztán vettem magamnak profi kellékeket hozzá, és elkezdtem komolyabban is foglalkozni ezzel.
Gondolkodtam, mi az, ami engem érdekel, ki vagyok én,
és ezt hogyan tudnám az ékszerekbe belefogalmazni. Annak nem láttam értelmét, hogy, mondjuk, egy liliomot formázzak meg, mert ahhoz nincsen semmi közöm. A mozgáshoz és az általa kifejezett érzelmekhez annál inkább. És akkor előjöttek nők, emberek, figurák az anyagból, akiket valamilyen mozgás, mozdulat közben jelenítek meg.
Szeretem csinálni, és a színészet mellett jó lenne nagyobb hangsúlyt helyezni erre a jövőben.
Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy az Autistic Art Alapítvány idén engem is beválasztott azok közé, akik az autizmussal élő alkotók műveiből inspirálódva készítenek munkákat az alapítvány éves, jótékonysági aukciójára. Izgalmas feladat, októberben lesz az árverés, addig kell elkészülnöm az ékszerrel.
Fotó: Zsólyomi Norbert
