„Gyerekek, mondjatok modern dolgokat!” – kérte Rozsó néni, a helyettesítő tanító, valamikor a nyolcvanas évek elején. Kis kezek nyúltak jelentkezésre. „Porszívó!” – mondta valaki. „Hűtőszekrény!” – tromfolt rá a másik. „Tévé!” – kiabálta be egy osztálytárs. „Mikroprocesszor!” – mondtam én, a szemüveges okostojás. És erre lett egy kis csend… „Rendben – szólt Rozsó néni –, ne ennyire moderneket.”
Természetesen fogalmam sem volt róla, mi a fene az a mikroprocesszor, de hétfő volt – előző nap viszont megnéztem a Deltát, és abban láttam. A Delta-nézés valószínűleg generációs élmény. Én mindenesetre vallásos hevülettel bámultam minden egyes képsorát. Már a legendás főcímtől is bizseregni kezdtem: egyszerre volt menő és hátborzongató, ahogy kitör a vulkán, repül a szuperszonikus repülő, a sarkkutató fekete ember meg hátranéz a hóviharban, és nemcsak benne, de bennem is megfagyott a vér.
És a zene! Tom Dissevelt és Kid Baltan szerzeménye, a Song of the Second Moon a legelső, elektronikus szintetizátoron eljátszott szám, amely az 1950-es évek végén készült.
Én, mondjuk, úgy képzeltem, hogy nemcsak a Delta, de egy ufóinvázió alá is tökéletes lenne. A műsor pedig egyet jelentett Kudlik Júliával is, aki mély tónusú hangján a lehető leghitelesebben vezette elő a létező legérdekesebb dolgokat. Nem tudunk elég hálásak lenni, hogy igent mondott a Nők Lapja címlapfelkérésére.
A Deltát nézve mindig arra gondoltam: emberek, a jövő már itt kopogtat, a felfedezésekkel és találmányokkal pedig eljön egy szép és új világ, ami igazságosabb, élhetőbb és boldogabb lesz. Hiszen az ész, a találékonyság és a kultúra egyenesen elvezet majd ide.
Vessenek a mókusok elé: a mai napig ezt gondolom.
