Gábor harmincéves volt, amikor először kérte arra édesanyját, hogy bejelentés nélkül ne jöjjön be a lakásába, akkor sem, ha van hozzá kulcsa. Az anyuka megsértődött. „Én csak rendet akartam rakni, látom, mennyire el vagy havazva!” – magyarázta. Gábor először lenyelte a dühét, kerülte a konfliktust. Aztán, amikor az anyukája harmadszorra is virágot locsolt és hűtőt takarított a távollétében, visszakérte a kulcsot. Az anyja sírt: „Ennyi év után ezt érdemlem?” Gábor nem bírta a könnyeket, bocsánatot kért, és visszaadta a kulcsot.

Mira tízéves volt, amikor édesapja elköltözött. Aznap este az anyja órákig feküdt a kanapén, és csak nézte a plafont. Végül megszorította Mira kezét, és azt mondta: „Te vagy az egyetlen, akire számíthatok.” Attól kezdve a kislány hallgatta anyja panaszkodását a munkahelyi feszültségekről, a pénzügyi nehézségekről, férje hűtlenségéről.

Sokszor neki kellett eldöntenie, mit vásároljanak, vagy mikor fizessék be a csekkeket.

Ha a nagyszülők kérdezgették, miért olyan komoly, miért nem hívja át a barátait, Mira mindig azt válaszolta: „Anyának most nagy szüksége van rám.” Huszonöt évesen, egy párkapcsolati krízis után terapeutához fordult. Ott mondta ki először, hogy nem tud gyenge lenni, lazítani, folyamatos készenlétben érzi magát. A pszichológusa egyszer azt kérdezte: „Mikor voltál utoljára gyerek?”. Sírva válaszolt: „Azt hittem, csak akkor vagyok szerethető, ha felnőttként viselkedem.”

Két út, két határsértés a szülő-gyerek kapcsolatban. Az egyik esetben a gyerek túlzott felelősséget vesz magára, azaz parentifikált szerepbe kerül, a szüleinél érzelmileg érettebbé kell válnia, és a családdal összefüggő gyakorlati teendőkben is helytállnia. A másik esetben a szülő túlkontrollál, leural, és ha a gyerek ellenkezni próbál, érzelmi zsarolással éri el a célját – ez az infantilizáció.

Közös pont, hogy ezek a gyerekek gyakran nem is értik, mi történik velük, hiszen számukra ez a norma. Felnőttként, párkapcsolati vagy munkahelyi problémák miatt pszichológushoz fordulva jönnek csak rá, hogy a szüleikkel szembeni határhúzásban komoly változásra lenne szükségük.

Hány éves vagy, amikor hazamész?

– Érdemes megfigyelni, hogy ha felnőttként meglátogatjuk a szüleinket, milyen érzések kavarognak bennünk, miután kilépünk az ajtón – veti fel Hajdúné Gersei Csenge okleveles pszichológus, képzésben lévő családterapeuta. – Ha bűntudat és szégyen tör fel bennünk, ha a saját vágyainkat és szükségleteinket elnyomtuk a találkozás alatt, akkor valószínűleg ezzel a helyzettel dolgoznunk kell. A fenti érzések mögött ugyanis nagyon sokszor a harag húzódik meg, amit nem ismerünk fel.

A határaink szerepe az énvédelem, és ha feszegetik, áthágják őket, akkor az automatikus érzelem, ami bekapcsol, a düh.

Ezt viszont sokan nem „engedhetik meg” maguknak egy határsértő szülő mellett, így marad a bűntudat vagy a szégyen. Érdekes arra is ránézni, „hány évesnek érezzük magunkat”, amikor felnőttként a szüleink otthonába látogatunk. Mert akik sérüléseket szereztek, azok abban a korszakukban „térhetnek vissza” a családi otthonba, amikor túlkontrollálták őket, vagy amikor bizonyos érzelmi, materiális feladatokat át kellett venniük a szüleiktől.

Ha határproblémák merülnek fel egy családban, bármelyik oldalra tolódik is a mérleg nyelve, a gyereknek felnőve gondjai lehetnek a felelősségvállalással, vagy hajlamos lesz túlvállalni magát – szakértőnk ezekkel a panaszokkal gyakran találkozik a praxisában. Amikor a szülők kipárnázzák a gyerek életét, helikoptereznek felette, nincs lehetősége megtapasztalni az önálló döntéshozatalt vagy a hibázást.

– Sem az infantilizált, sem a parentifikált gyermek nem tud felnőttként leválni a szüleiről, hiszen ott van benne a vágy, hogy egyszer még elismerhetik, szeretni fogják, ha ezt és ezt megteszi nekik. Az élet számos területére kihathat, mennyire tudunk határt húzni a szüleinkkel szemben, hiszen ez az elsődleges kapcsolati mintánk.

felnőttként már nem a túlélésünk függ attól, hogy szüleink elfogadják-e bizonyos döntéseinket (Fotó: Canva)

Amikor ez nem működik, akkor magunkkal szemben sem tudunk határokat tartani. Ha pedig az énnek nincs tere kibontakozni, nem tudja megélni, hogy különálló személyiség, külön érzésvilággal, saját gondolatokkal, mert csak azt érezheti, gondolhatja, amit a szülei, akkor gyakran keres egy kontrollálható területet, ami felett ő uralkodik. Ha ezt az evésben találja meg, akkor bizonyos esetekben evészavar léphet fel, de könnyen sodródhat bele más függőségbe is.

Fel kell ismerni a határátlépést

A változás első állomása, hogy a gyerek felnőve felismerje, elismerje és ki tudja mondani, hogy határátlépés történt. Mivel a legtöbben először a következményekkel szembesülnek, már az első állomás is jelentős lelki munka – azaz pszichoterápia vagy egy gyógyító kapcsolat – hatására valósulhat meg.

– Tipikus következmény, ha valaki a munkában vagy a baráti társaságában sem tud nemet mondani. Fél, nehogy megbántsa a kollégáját azzal, ha nem vállal egy feladatot, vagy a barátnőjét azzal, hogy nem megy el vele egy esti buliba, amikor fáradt – erősíti meg a pszichológus. – Amíg az illető nem bizonyosodik meg arról, hogy

ő akkor is értékes ember, ha kifejezi a szükségleteit, azaz akár csalódást okoz azzal, hogy határt húz, addig nagyon nehéz fejlődni.

Az már nagy lépés, ha el tudja ismerni, hogy a saját határainak tisztelete ugyanolyan létszükséglet, mint az evés vagy a lélegzés. A szülőkkel szemben asszertíven kommunikálni a határtartásról szintén nehéz. Először másképp viselkedni, másképp válaszolni a szülők bevált reakcióira nem lesz bűntudatmentes. Átkeretezve viszont ez az első jele annak, hogy az az egykori gyermek végre önmagát választotta.

Másokat nem, magunkat meg tudjuk változtatni

A szülők reakciójának latolgatása közben sokszor fekete-fehérben gondolkozunk, és csak azt tudjuk elképzelni, hogy akár hosszú időre is megsértődhetnek, ha változtatunk. De mivel sosem próbáltuk, igazából nem tudhatjuk, mire számíthatunk.

– Pszichológusként azt gondolom – folytatja Hajdúné Gersei Csenge –, hogy soha nem késő ezt megpróbálni, akárhány évesek is a szülők. Az egyik kliensem egy családi síelésen változtatott először azzal, hogy egy helyzetben önmagát képviselve határt húzott az édesanyjával szemben. Kimondta, hogy számára kellemetlen, ahogy az anyukája viselkedik, aki erre hevesen reagált. A kliensem kibírta, hogy az anyja mérges, és nem visszakozott. Kis idő múlva az édesanyja fordult felé, és lépett túl a helyzeten.

Emögött közel egy év közös munka állt, hiszen a felismerés és a validálás mellett azt is ki kell bírni, hogy a határhúzás milyen érzéseket vált ki a másikból, és megérteni, hogy azzal nekünk kell-e kezdenünk valamit.

Ha a másik nem érti a nemet, az róla szól.

Fájhat neki, de ez részünkről nem szándékos bántás, hanem egy lelki szükséglet kifejezése. A család egy rendszer, és ha az egyik tagja változik, az hatással lesz a többiekre is – ez reményt adhat a jövőre nézve, hiszen másokat nem tudunk megváltoztatni, magunkat viszont igen.

Fontos rögzíteni azt is, hogy felnőttként már nem a túlélésünk függ attól, hogy szüleink elfogadják-e bizonyos döntéseinket, de a velük való kapcsolatunk egy életen át meghatároz bennünket. Gyermeki részünk hosszú évekig vágyhat arra, hogy olyan korrektív élményt kapjunk tőlük, amit gyerekként nem tapasztalhattunk meg. Viszont ezt sokszor nem a szülők fogják megadni, hanem mi saját magunknak – például a pszichológussal való munka során.

Felnőttként a terápiás gyakorlatokban, képzeletben visszatérhetünk a sérüléseket szerzett gyermeki énünkhöz, és megerősíthetjük abban, hogy a vágyai, szükségletei fontosak, és nem kell senkinek megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen.                     

Kapcsolódó: Orvos-Tóth Noémi: Akiknek túl korán kellett felnőnie

Illusztráció: Getty Images, Portré: Hartmann Henriett