A Dolly nővérek éppen száz évvel ezelőtt értek pályájuk csúcsára. Ahogy elmerültem mágnesként vonzó világukban, azon gondolkoztam, mekkora távolságot, vagy épp közelséget jelent száz év. És eszembe jutott, hogy kislányként a dédmamám szekrényében még láttam olyan strucctollas legyezőket, amilyeneket ők is használtak a színpadon. Te hogyan kapcsolódtál ehhez az érához?
Az ember hajlamos úgy tekinteni az előző generációkra, mintha a történelemkönyvekből léptek volna elő, elég csak rápillantani a közösségi médiára, és megnézni, mennyire különbözőnek érzik magukat a mai huszonévesek az akár csak húsz évvel korábbi generációnál, akik számukra már értetlen „boomerek”.

Éppen ez az olvasás varázsa, hogy ezeket a szakadékokat áthidalja, és rácsodálkozhatunk, hogy az élet alapérzései ötven, száz vagy ötszáz év alatt sem sokat változnak. A 20. század eleje persze azért is izgalmas kor, mert bőven találni párhuzamot a jelenünkkel. Ilyen például a külsőségek túlzó imádata, a Dolly ikreket gyakran emlegetik az első influenszerekként, bármit divatba hoztak, eladtak, hiszen milliók rajongtak értük.

Az, hogy nincstelen magyar bevándorlókként pár év alatt szédítő magasságokba emelkedtek, annak is köszönhető, hogy a show-biznisz azokban az években a virágkorát élte, a szórakozást és a szórakoztatást szinte vallássá emelték. És persze azért is izgalmas ez az éra, mert a nők helyzete éppen ekkor hatalmasat változott.

Végre kimozdultak az otthon falai közül, a szórakozás színtere a zsúrok és a fogadónapok után a város lett, kiépültek a járdák, megjelent a közvilágítás, a fényreklámok, mozik, bárok, varieték, az első világháború alatt pedig – már csak kényszerűségből is – általánossá vált, hogy a nők dolgoznak. Ebbe a miliőbe robbant be Deutsch Janka és Róza, azaz Jenny és Rosie Dolly, akik a maguk újszerűen izmos, sportos, pimasz karakterével komoly hatással voltak a nőideál átalakulására.

Mennyire követték itthon az ő elképesztő felemelkedésüket? Hogy lehet, hogy mára elfelejtettük őket?
A háború előtti sajtó Magyarországon is sűrűn cikkezett róluk, de művészként a magyar közönség nem ismerhette őket, hiszen kicsi lányként vándoroltak ki Amerikába. Miután befutottak, csupán egy-két jótékonysági előadásra tértek haza,

Magyarországon egyszerűen nem tudták megfizetni a gázsijukat.

A második világháború után a sajtó nem nagyon tudósított amerikai csillagokról, a hatvanas években pedig már Nyugaton is csak elvétve szerepeltek a Dolly nővérek a médiában. Érdekes, hogy a német Kessler ikrekre jobban emlékszünk, nemcsak azért, mert ők negyven évvel később születtek, hanem mert televíziós műsorban léptek fel.

A Dolly nővérek

A könyvbemutatón volt szerencsém találkozni egy balassagyarmati művelődésszervező hölggyel, aki elárulta nekem, hogy szülővárosukban töretlenül él és virul a Dolly ikrek kultusza.
Olyannyira, hogy például a könyvtár frissen kinevezett, fiatal vezetője kislánykora óta rajongójuk, és azt tervezi, hogy egyszer forgatókönyvet ír az életükből. Sokszor mondják, hogy mi, magyarok igazságtalanok vagyunk a sztárjainkkal.

Kapcsolódó: A magyar sztárfestőnő, aki oroszlánt tartott a világ legelőkelőbb hotelében

Itt a jó példa, Balassagyarmaton valóban ápolják a Dolly nővérek emlékét, büszkék rájuk, nem véletlenül vezetett oda az első utam a kutatásaim során. És bizony az ikrek sem feledkeztek meg a szülőhelyükről, ahol csak tehették, elmondták, hogy onnan származnak. Én is így figyeltem fel rájuk tizenöt évvel ezelőtt, a Vanity Fair magazin lapjain. A „Dolly sisters” akkor még nem sokat mondott nekem, de a szövegben kiszúrtam a magyar településnevet, és beszippantott a történetük.

A regény épp olyan sodró lendületű és szórakoztató, mint egy remekbe szabott revüelőadás, de közben tele van érdekes részletekkel. Honnan lehet például tudni, hogy mennyit keresett egy sofőr 1911-ben New Yorkban?
Szerencsére ma már remek lelőhelyek állnak rendelkezésünkre, az amerikai egyetemek és újságok digitális archívumai, vagy épp a magyar Arcanum. Aki kutatásra adja a fejét, egészen apró részletekig is beleláthat abba, hogyan éltek, öltözködtek, szerettek és küszködtek az emberek abban az időben.

A regény szereplői mind valós személyek, csupán egyetlen karakter kitalált.

Az ő kedvéért utána kellett járnom, milyen reális életutak jöhettek szóba egy bevándorló magyar fiú számára a 20. század elején. Béci az ikrek történetében a „tanú”, együtt nőttek fel a magyar negyedben, a kissé ironikusan „Goulash Avenue”-nak nevezett környéken. Béci szemén keresztül követjük, hogyan lesz két lányból – a környékbeli kislányok közül – valódi csillag.

A revüszínházak is álomgyárak voltak, mint a hollywoodi filmstúdiók, és ontották magukból a szebbnél szebb revü­görlöket. Miért válhattak mégis élő legendává a Dolly ikrek? Miért pont az ő lábuk előtt hevertek a kor nagyjai, a walesi hercegtől Charlie Chaplinen át Picassóig?
Először is ikrek voltak, a hasonlóságuk, és az, hogy képesek voltak teljesen szinkronban mozogni, nem megkétszerezte, hanem meghatványozta a vonzerejüket.

Ráadásul eszesek is voltak, könnyen beilleszkedtek a művészvilágba, a társasági életben nagyra értékelték, ha egy nő laza és szellemes. Másrészt vitathatatlanul tehetségesek voltak, nemcsak revüsztárként, hanem színpadi színésznőként és a filmvásznon is.

Királyok és iparmágnások udvaroltak nekik,

de ha úgy hozta kedvük, nem találkoztak velük, ha adódott egy jó fricska, ugratták őket. Viccesek voltak, és szemtelenek, a színpadon gyakran idézőjelbe tették a saját szépségüket, grimaszoltak, bandzsítottak, nevetgéltek. Mindez együtt friss és különleges fűszerkeverékként hatott.

A Dolly nővérek

Ezek a nők szexuálisan is szabadok voltak?
A nők a szórakoztatóiparban nyilván kellemetlen helyzetek sokaságával szembesültek már akkor is, csakhogy a Dolly nővérek hamar annyi pénzt termeltek, hogy a döntéshozók sem mertek velük packázni. Míg a legtöbb díva mögött állt egy pártfogó, ők büszkén vallották, hogy szerelemből házasodtak. Tehetséges művészférjeket választottak, egyikük Schwarz Jánost, a magyar származású, Hollywoodban befutott zeneszerzőt, a másikuk pedig Harry Fox táncos-komikust, a foxtrott tánc feltalálóját.

Egy ideig­ éppen úgy éltek, ahogy kislánykorukban az Aradi utcában megálmodták,

házasokként is együtt, két szomszédos lakosztályban, közös ebédlővel és társalgóval. Az idill azonban nem tartott sokáig, a lányok gyorsan a férjeik fejére nőttek, elindultak, hogy a Broadway után Európát is meghódítsák. Ezután valóban a legfelsőbb körökben forogtak, és onnan adódtak a partnereik, köztük a spanyol király, különböző iparmágnások, vagy épp Mr. Selfridge,­ a híres londoni áruház tulajdonosa, de nem a pénz volt ebben számukra a pláne, hanem hogy az elit társaság részévé vál­janak.

Kapcsolódó: A csodálatos Kárász-nővérek – Ilonka és Mariska amerikai karrierje

És mennyi munkát tettek ebbe! Számomra elképesztő volt olvasni, hogy a hosszú próbák és előadások után még képesek voltak tökéletes külsővel, frissen megjelenni, majd mulatni és társalogni hajnalig!
Tényleg döbbenetes, mennyi energia buzgott bennük, és mennyire észnél kellett lenniük minden egyes pillanatban. Ők ugyanis nem hibázhattak. Az édesanyjuk váratlan halálhírét hozó táviratot közvetlenül előadás előtt, a takarásban kapták meg. Kiperdültek a színpadra, és az első szám egy olyan dal volt, amelyben az óhazáról énekeltek.

Autó-szépségversenyen a Bois de Boulogne-ban

Az egyik lány hangja elcsuklott, a másikuk sem tudta folytatni, ekkor a függöny mögül valaki intett nekik: tánc! Az előadás zajos sikert aratott, jött a fogadás, ahol még elbájologtak a vendégekkel, csak ezután rogytak össze sikítva, sírva az öltözőben. A történetet onnan ismerjük, hogy a Paris-soir nevű lap szerkesztője jelen volt, végignézte a revüt, majd véletlenül rájuk nyitott. Azt írta, ez volt a legszomorúbb pillanat, amit valaha színházban látott.

A nagy Gatsby 1925-ben jelent meg, ebben mondja Daisy Buchanan, hogy „a legjobb, ami egy lányból lehet ezen a világon, egy gyönyörű bolond”.

Vass Virág: Szóló, Open Books kiadó

Jankának és Rózának nem adatott meg ez a luxus, ők nem születtek befolyásos, gazdag családba, túl mélyről jöttek, túl gyorsan emelkedtek föl ahhoz, hogy ártatlan kis bolondként éljenek. Sokat dolgoztak, és sok ellenerővel, előítélettel találkoztak. Ráadásul ott volt a puttonyukban az ikersors, ami egyrészről a sikerük záloga volt, másrészről roppant nehéz teher. A regénynek azért Szóló a címe, mert ugyan a világ szemé­ben ők ketten voltak egy „márka”, de közben folyamatosan próbálták saját jogon definiál­ni magukat.

 Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy az egypetéjű ikrek rendkívüli életét éljék, de azt sokan át tudjuk élni, hogy szorosan összefonódik a sorsunk valakiével, akit szeretünk, akiért felelősséget érzünk, aztán hirtelen olyan kanyart vesz a másik élete, hogy többé már nem tudunk együtt haladni vele. Az ikerpár egyik tagja lefelé kígyózó örvénybe kerül, a másikuk viszont élné a maga boldog életét. A kérdés az, meddig kell fognia a testvére kezét. 

Olyan, mintha egy szempillantás alatt rendeződne át az erőviszony a nővérek között. Ha nem tudnám, hogy ezt maga az élet produkálta, azt gondolnám, túlságosan éles váltás egy regényben ahhoz, hogy hihető legyen.
Igen, mintha a Dolly nővérek azért járták volna be ezeket a nagy mélységeket és magasságokat, hogy a sikerhez fűződő szinte összes hiedelmünket megcáfolják. Janka és Róza olyan tempóban pipálgatták ki az élet nagy „kívánságlistáját”, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Hírnév? Megvan. Pénz? Naná! Szédítő követni, hányféle ambíciójuk vált valóra.

De mi történik akkor, amikor az összes álom teljesül – és mégsem kíséri belső elégedettség?

A nővérek története számomra a törekvő emberről szól, mindannyiunkról, akik valaha is úgy éreztük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha teljesítünk. Az élet viszont sosem egyenes vonal a „semmiből” a „valamivé”, hanem inkább egy kacskaringós kaland kudarcokkal és sikerekkel, ahol néha visszafordulunk, eltévedünk, és aztán váratlanul mégis pont jó helyre érünk.

Mi az, amiben közben megnyugvást találhatunk?
Hogy a siker – nem az a zajos, külvilág által megerősített, hanem a belső – bárhol, bármikor megteremthető. Nemrégiben Hegykőn jártam a Múzeumok éjszakáján, ahol egy hölgy a faluházzal és a csipkekiállítással az anyukájának állított emléket, aki bábaasszony volt a faluban. Jöttek sorban a helyiek, köztük olyanok is, akiket ő segített világra. Ennek a hölgynek megadatott, hogy megvalósítsa az álmait, és megkockáztatom, hogy a fény, ami körbeveszi, erősebb, mint bármely revücsillagé.

A könyvet anyukádnak ajánlod. Hasonlítanak, ő és az ikrek nagyot álmodó anyukája?
Aki szerencsés, annak az anyukája tudja, hogyan kell bölcsen álmodni. Anyu megtanított rá, hogy sohase szűkítsem le a világot a kishitűségemmel. Él bennem egy korai kép, hároméves lehettem, egy havas lakótelepen húz egy szánkón, magas sarkú csizmában, karcsún, húz, húz a közért felé. Valamikor a távoli hetvenes években járunk, az épülő lakótelep ABC-je még ideiglenes, tulajdonképpen egy faház, körülöttünk sáros beton és szürkeség.

Anyu lehajol hozzám, rám nevet, és a lakótelep felfénylik körülöttem, legalábbis az én hároméves énem a szánkón meglátta a szemében az élet örömét, azt, hogy bármi lehetséges.

Hiszen nemrég költöztünk fel Budapestre, esik a hó, mi pedig megyünk a közértbe! Ő nem hagyta, hogy elhiggyem: kevesebb vagyok annál, amit megálmodhatnék. A regény felénél tartottam, amikor el kellett búcsúznom tőle, de ez a tündéri, bármit átvarázsoló tekintete örökre velem marad. Az ajánlásban ezért idéztem Fodor Ákos sorait: „Oda és azért, amiről úgy tudom, nincs, de érzem, hogy van.” Mert nem kérdés, hogy van.

A könyvbemutatón hatalmas meglepetést okozott a fekete bubifrizurás Zséda, aki Róza bőrébe bújt, és egy egész színpadi show-t dobott össze Papp Tímea táncos-koreográfussal. Láthatjuk még ebben a szerepben?
Zséda maga is nagy valóra váltó­ – abból a fajtából, aki nem ijed meg a nagy álmoktól, de a megvalósításhoz is megvan benne a türelem, az ízlés és az ösztön. Neki, aki a dzsessz irányából jön, és színészként is szerzett tapasztalatot, teljes egészében megvolt az eszköztára ahhoz, hogy hitelesen keltse életre Róza és Janka történetét. Ráadásul pontosan tudja, mit jelent nőként helytállni a szórakoztatóiparban. Hálás vagyok neki és Timinek, hogy ezt megálmodták és megmutatták. Vannak női történetek, amelyek időn és téren át is egymásra találnak.       

Fotó: Getty Images, Portréfotó: Zsólyomi Norbert