Mindenkit, aki itt él velünk e földön, értelemszerűen izgat, milyen lesz a végállomás. Vesd össze: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” (Madách Imre)
Feledni nem lehetséges. Megérteni még kevésbé. „Ha rettegésünk egy halál utáni / Valamitől – a nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó…” (William Shakespeare)
Jámbor óhaj, hogy ha már fogalmunk sincs, mi vár ránk a földi lét után, legalább arról kapjunk hírt, hogy mikor zár számunkra a bazár. Noha többek szerint addig jó, amíg nem tudjuk. Ugyanakkor bizonyos élethelyzetekben ez mégis lényeges lehet. Ha például az orvos megjósolhatná a halál várható napját, értesíthetné a hozzátartozókat, jöjjenek a kórterembe, elbúcsúzni. Az út végén járó pedig rendezhetné elintézetlen fontos ügyeit.
Több szakember megfigyelései segíthetnek. A leghíresebb közülük az ukrán Konsztantyin Pavlovics Buteyko professzor (1923–2003). Mérnöknek tanult, de egyetemi éveit keresztezte a második világháború. Kikerült a frontvonalba. Rengeteg katonát látott elmúlni. Megfigyelte, milyen szakaszosan változik a lélegzetvétel a halál közeledtével. Ennek folytán egyfelől viszonylag pontosan megjósolhatta az exitus időpontját, másfelől rájött, hogy valószínűleg a lélegzés befolyásolása könnyíthet a sebesültek állapotán, bizonyos mértékig gyógyíthat is. A háború után beiratkozott az orvosi karra. Az általa kidolgozott gyakorlatokkal szabályozni lehet a lélegzést.
Legrövidebben: nem jó, ha túl sok szén-dioxid kerül az agyba, viszont az is baj, ha túl kevés.
Buteyko az alapvető felfedezését 1950-ben tette, abban az évben, amikor megszülettem. Nagy vihar tombolt odakint (vélhetőleg Ukrajnában), ő pedig
érzékelte, hogy a lélegzetvétele eléggé aritmikussá vált. Töprengeni kezdett, mi történik vele, vajon a diszfunkcionális levegővétel egy betegség tünete, avagy fordítva, az fog eredményezni rendellenes állapotot. Kényszerítette magát, hogy tudatosan lassítsa a beszívást és a kifújást, ettől fokozatosan rendbe jött, a vérnyomása is normalizálódott. Erre alapította a módszert, amelyet róla neveztek el, és sikeresen kezeltek asztmás, szorongásos, allergiás, pánikrohamos és magas vérnyomással élő pácienseket.
A szakszerűség mellőzésével annyi idekívánkozik, hogy üdvös, ha csak az orrunkon vesszük a levegőt, szüneteket tartva. Ezt mindannyian megtehetnénk. Akinek többre van szüksége, nem árt, ha tudja, hogy világszerte nyíltak a Buteyko gyógyközpontok, Amerikától Japánig, már nálunk is van.
Mindeközben a végstádiumú betegekkel foglalkozó ápolók és orvosok arról számoltak be, hogy a haldoklók többnyire három hibájukon búsonganak, átgondolva életüket. Julie McFadden ápoló és influenszer szerint:
„Az első, amit mindig hallok: már bánják, hogy nem értékelték a saját egészségüket, amikor még megvolt.” Érdemes mindennap emlékeztetni magunkat erre, amíg nincs komoly bajunk. A második: „Túl sokat dolgoztak. Tehát ne dolgozz éjjel-nappal!” Könnyű ezt mondani, s tudom, nehéz betartani, fizetni kell a számlákat, vásárolni élelmiszert, ruhát satöbbi. Végül a harmadik: „Kár, hogy nem ápolták eleget az emberi kapcsolataikat, hogy fenntartották a haragot, és túl sokat aggódtak, mit gondolnak mások.”
Napi mantraként sorolgatom e három fő hiba példamondatait.
Be jó is volna, ha a végső órákban ilyesfajta vétkeimmel nem kéne szembesülnöm.
Arra törekszem, hogy ne múljék el nap anélkül, hogy valakit fölhívjak az általam szeretett, becsült, tisztelt vagy kedvelt embertársak közül. Sajnálatos, hogy már elég sokan túlestek azon a bizonyos átlendülésen, melyből, ugye, nem tér meg utazó. Ez még inkább arra sarkall, hogy akik ideát vannak, megtudják: az én szeretetnyelvem az időm ajándékozása. A másik két problémacsokor (túldolgozás, egészségem megbecsülése) orvoslása könnyebben megy.
Most, hogy mindezt a papírra öntöttem, lélekvizsgálatot tartok. Ugyan mért gondolom, hogy az én feladatom volna az efféle igehirdetés? Hm. Erre nincs más érvényes válasz, mint az, hogy ha az írástudó komolyan fölteszi e kérdést, úgy elbátortalanodik, hogy nem marad mersze tollat ragadni. Inkább sejtelmes csendbe burkolódzik. Ahhoz én még túl aktívnak érzem magamat.
Fotó: Falus Kriszta
