Hiszek a szólásszabadságban, abban, hogy minden kimondható, ha megtaláljuk a megfelelő alkalmat, hangnemet és szavakat. Nem szeretem a tabukat, idegesít, hogy milyen finomkodó lett a világ, hát miért kell állandóan tojásokon lépkedve azon gondolkodnunk, kit sértünk meg? Az elmúlt hetekben azonban olyan mennyiségben ömlött ránk a testszégyenítés, hogy alapjaiban kellett újragondolnom mindazt, ahogyan erről a témáról vélekedem.

Egy tizenkét éves kislány öngyilkos lett, mert folyton piszkálták a testalkata miatt. Agárdi Szilvia egy ideig­ napszemüvegben posztolta a videóit, mert néhány követőjét zavarta, ahogy a vak énekesnő szeme kinéz. Idős asszonyokon csúfolódott a fél internet a mellük formája miatt. Elég egy-egy posztot megnézni a közösségi médiá­ban, a kommentek között egészen biztosan lesznek minősíthetetlen megjegyzések a hírben szereplő nő vagy férfi külsejére. Mintha nem az számítana, hogy mit csinált, vagy mit mondott, hanem az, hogy milyen a bőre, a haja, az arca, az alakja. Felháborodhatunk a gyűlöletet fröcsögő kommenthuszárokon, de mindannyian hibásak vagyunk. Például amikor csípős megjegyzést teszünk egy színésznő, egy közszereplő, egy utastárs, egy járókelő testi adottságaira. Minden ilyen beszólás azt erősíti, hogy a verbális bántalmazás csak a határozott véleménynyilvánítás része, de ami ma valaki háta mögött hangzik el, azt holnap egy viccesnek beállított kommentben olvassuk, vagy egyenesen az arcába mondják. Felmerül a kérdés, hogy akkor már nem lehet őszinte véleményt alkotni a másikról? Dehogynem; például kedveset, elismerőt bátran szabad mondani. Kritikát megfogalmazni valaki testéről azonban kizárólag akkor, ha erre kér az illető. Ez nyilván feltételez egy szeretetteljes viszonyt, amiben a másik biztonságban érzi magát, de még ekkor is érdemes végiggondolni, hogyan tudom a mondandómat úgy szavakba önteni, hogy az előrevigyen. 

Fotó: Getty Images