Néhány héttel ezelőtt úton hazafele kétségbeesett sivítás ütötte meg a fülemet. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a sivítás a legmegfelelőbb szó. A hang egy fa belsejéből érkezett, amely a házunkkal szemben áll. Amikor megláttam, hogy egy harkály érkezik az odúhoz, benéz, intézkedik, majd rögtön távozik is, megnyugodtam. Ezek szerint fiókák vannak az odúban, ők követelik ilyen hangon az eleséget.

Nagyon tetszik, ahogyan a fakopáncsok otthon érzik magukat a panelházak között. Egyszer több hónapig nem tudtam rájönni, mitől visszhangzik az egész házsor, míg meg nem láttam, hogy egy harkály üti csőrével a ház oldalát, mégpedig egy olyan jól eltalált ponton, amitől berezonál a tízemeletnyi beton. A lakók egy része persze felháborodott, és ki akarta iktatni a zajkeltő madarat, de hamar kiderült, hogy a fakopáncsot nem lehet csak úgy levadászni. A környékünkön olyan jól érzik magukat, hogy néhány éve megérkezett a család egy ritkább, de annál egzotikusabb megjelenésű faja, a zöldküllő is. És úgy néz ki, jól érzi magát.

Nem a legjobb időket éljük. Háborúk zajlanak, aggasztó hírek érkeznek a világ minden pontjáról, egyre többet kell aggódnunk a jövő bizonytalansága miatt. Közben a természet sem kegyes, szinte egész májusban dideregtünk, és vártuk a nyarat, ami nagyon nehezen akart eljönni. Nem irigylem ezt a harkálymamát, aki egész nap jön-megy, hogy élelemmel lássa el a fiókáit. Ahogy elnézem, egy perc nyugta sincsen, a követelőző csipogás szinte sosem hagy alább, ráadásul néhány méterrel odébb felbőszült varjak borzolják a kedélyeket, szintén fiókáik védelmében. Mit meg nem tesznek ezek a panellakó madarak a fajfenntartásuk érdekében!

Számomra van valami megható abban, ahogyan ez a fakopáncsmama teszi a dolgát. Nem olvas híreket, nem panaszkodik a hideg miatt, nem aggódik a gazdasági mutatókon. Amikor először ütötte meg a fülem a fiókák sivítása, zavarónak gondoltam. Aztán rájöttem, hogy nincs ennél megnyugtatóbb. Ez a hang egy biztos pont, hogy még működik a világ.