Ballagás, évzáró, bizonyítványosztás, megannyi ünnepség, ami a gyerekekről szól. Új ruha, mert a tavalyi már szorított, frizurák szépen fésülve, a szülők is készülnek, ünneplőben állnak az iskolaudvaron, telefon a kézben, hogy mindent megörökítsenek. Mégis, sok gyerek számára ez nem a gondtalan ünneplésről szól, hanem arról, hogy anya és apa megint nem állnak egymás mellé, nem szólnak egymáshoz, jó esetben biccentenek, ha találkozik a tekintetük.

Talán az egyikük el sem jön, nem mondja meg előre, csak küld egy üzenetet.

Tavaly még bizonyítványosztás után együtt ment a család fagyizni, most csak anyával kettesben, apa a suli ajtajában elköszön.

Az elmúlt évben tizenhétezer „holtomiglan-holtodiglan” nem bizonyult tartósnak, ennyien váltak el az országban. Ez a legtöbb családban nemcsak két felnőtt búcsúját jelentette, hanem azt, hogy eggyel kevesebben mesélnek altatáskor, elköltözik az egyik szülő, nincs ébredéskor ott, aki reggel a kakaót készítette. Hétközben anyánál, hétvégén apánál. Először fáj irtózatosan, ahogy múlnak az évek, beleszoknak a szereplők. Már csak az ünnepek emlékeztetnek arra, hogy valaha másképp volt, születésnapok, iskolai rendezvények, amikor, ha szerencsésen alakul, szóba állnak egymással az egykori párok.

Ezek azok az alkalmak, amikor megmutathatjuk, hogy lehet külön, de háború nélkül. Hogy a gyerek mellé állhat két felnőtt úgy is, hogy már nem egy pár. Örülhessen az új ruhának, a tanév végének, mosolyoghasson a képeken – ne pedig azon dolgozzon, hogyan oldja a vég nélküli feszültséget a szülei között.

Nehéz feladat, sokszor évek kellenek egy békés ölelésig. Nem is mindig sikerül.
Aki mégis megpróbálná, lapozzon az 50. oldalra!