Tanárként dolgoztam huszonévesen, a legelső munkanapomon a szívem a torkomban dobogott, szabályosan takartam a kezemmel, attól tartva, a gyerekek észreveszik az izgalmamat. De semmit nem vettek észre. Illetve minden mást, ami egy gyerekszemnek fontos az új tanár néniben, és persze nem féltek semmit sem megkérdezni. „Éva néni, de szép a fülbevalód!” „Éva néni, neked miért nincs szemüveged?” „Gyereked van?” „De miért nincs?” „Miért vagy tanár?” „Meddig maradsz?”

Egy tapasztaltabb kolléga mellé osztottak be, hogy jobban megismerjem az iskola szokásait. A harmadik órán, amikor először szembesültem azzal, mennyire más elsősöket tanítani, mint olvasni tudókat (amire, bevallom, nem igazán készített fel a főiskola), egy apró kislány olyan ügyesen válaszolgatott, hogy a tanárnő leguggolt a széke mellé, és kedvesen megölelte.

Nem piros pont, nem matrica vagy like-jel – csak egy ölelés.

A copfos hatéves ragyogó arccal körbemosolygott, megmutatva minden hiányzó fogacskáját. Attól kezdve az osztály lelkesedése a kopott plafonig csapott, az osztályteremben csak jelentkező gyerekeket láttam, akik mind bizonyítani akartak. Emlékszem, egy füzetbe jegyzeteltem az órai történéseket, de ezt persze nem írtam fel. Az ölelés és a hatása kitörölhetetlen nyomot hagyott kezdő pedagógusként a lelkemben, hogy igen, így kell ezt csinálni. Néhány évet maradtam, aztán más lett az utam, de a jutalmazási rendszerem átalakult a katedrán.

Köszönjük minden tanárunknak, nevelőnknek, óvónőnknek a türelmet, a tudást, amivel megajándékoztak minket!

Akovács Éva portréja: Zsólyomi Norbert