„Csak az a szép zöld gyep, az nagyon fog nekem hiányozni. A gyep.” – Az Égigérő fű című filmet 1979-ben forgatták, Poldi bácsi mantrája azonban a mai napig tartja magát, és ideje megbarátkoznunk a gondolattal, hogy a gyeptől tényleg el kell búcsúznunk.

A nyolcvanas-kilencvenes években apám angol pázsitról álmodott, bújta a szakirodalmat, speciális permetszereket vett, és hétvégenként az egész család négykézláb szedegette kiskéssel a gyomokat. A férjem pár éve kattant be; beleásta magát a gyep rejtelmeibe, különleges fűmagokat rendelt, szellőztette, kapargatta, hengerelte a füvet, szakembert hívott (akit én csak gyepmesterként emlegettem), boldog volt, ha esett; dühös, ha sütött a nap; kergette a magokat csipegető galambokat. Aztán egyszer kiszámolta, mennyi vizet locsolunk el azért, hogy augusztusra így is, úgy is kiégjen a kert napsütötte része. Azóta nem locsoljuk, és a hihetetlenül aszályos nyarakon pirulna is az orcánk, ha a semmi hasznot nem hajtó pázsitra pazarolnánk a vizet. A férjem hallgatott a kertészeti oldalak meg apukám tanácsára: nyáron ritkábban és magasabbra nyírja a füvet, mert így több árnyékot adnak a fűszálak, kevésbé forrósodik fel a talaj, több harmat képződik. Ha pedig lesz néhány sárgásbarna folt, csak legyintünk, mert ősszel visszazöldül.

Béna kertészek vagyunk, de próbálunk alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. A bokrokat, sövényeket hagytuk magasabbra nőni, szárazságtűrő növényeket ültettünk, és lassan a vadszőlő, a borostyán meg a lilaakác teljesen körbenövi a házat. Kánikulában ez így együtt legalább három Celsius-fokkal kellemesebb hőmérsékletet jelent bent a szobákban. Szerencsére ma már nem szólják meg azokat, akik makulátlan kastélypark helyett a buja, titkos kert hangulatra hajtanak, vagy akik a pázsit helyén méhlegelőt alakítanak ki. Alig várom, hogy lehessen kapni az ötvenhárom őshonos növényfajból álló Budapest magkeveréket, mert én is azt mondom, hogy virágozzék száz virág. Biztos vagyok benne, hogy ezzel Poldi bácsi is elégedett lenne.