Mi az ön szuperereje? Ne szerénykedjen, biztos van. Tapasztalatom szerint olykor több is.

Érdekes megnézni, ki hogy reagál arra, ha azt mondják neki, hogy a feladat, amire készül, lehetetlen. Meg sem próbálja, hisz a bukás mindig fájdalmas, feltápászkodni pedig kínos a figyelő szemek előtt? Vagy nagy levegőt vesz, és nekirugaszkodik?

Pszichológus interjúalanyom szerint a nők évszázadok alatt tanulták meg, hogy miközben a férfi vadászik, a harctéren, vagy a munkában van, ők egyedül is helytálljanak otthon több gyerekkel, háztartással, idős szülőkkel. Hatalmas eszköztárat halmoztak fel, az ösztönük pedig csalhatatlanná csiszolódott, ha a túlélésről volt szó.

Megoldották, megoldják. Nem beszélünk múlt időben, hiszen ma is számtalan csodálatos, bátor, lehetetlent nem ismerő nő él közöttünk. Ma már a cél nem a túlélés (legalábbis ritkábban), hanem olyan teljesítmény, amit kevesen vagy senki nem csinált meg előttünk. (Bár, őszintén, néha egy stresszesebb munkanapot végigcsinálni, hazafele bevásárolni, felvenni a gyerekeket, otthon elkezdeni a második műszakot; kikérdezni, jelmezt készíteni, másnapi tízóraikat előkészíteni, mosást betenni, elpakolni, elaltatni, még kettőt mesélni… olykor ezekhez is kell erő.)

A nőnapot rendhagyó módon ünnepeljük. Olyan nőket mutatunk be, akik nem fogadták el, amikor azt mondták nekik, hogy az út, amit kinéztek maguknak, járhatatlan, hogy a feladat nehéz, és ezt még senki nem csinálta meg. Készültek, tanultak, dolgoztak, nem adták fel – és véghez vitték. Példát mutatnak, erőt adnak, érdemes tanulni tőlük.

Legyünk büszkék rájuk és magunkra, a szupererőnkre!