„Tudod, hogy soha nem szólnék bele a dolgaidba, de…” – a mondat, amelytől sokunkat kiráz a hideg. Amikor nem is kérdezünk, mégis kapjuk a tanácsot. Nem is a tanácsot, hanem a szuper jól átgondolt, szépen becsomagolt megoldást, ami mindenen segít. Legyen szó lakásfelújításról, munkakeresésről, egészségügyről. Ki ne felejtsem a gyereknevelést. Annyi kéretlen, határozott hangon elmondott okosságot hallottam a gyerek bölcsődés kora óta, hogy könyvet szerkeszthetnék belőle. 

A legkiszolgáltatottabb helyzetekben, például­ egy hosszú, fárasztó nap után, mikor már felveszed a gyereket a suliban, és hazafele eszedbe jut, hogy reggelre nem lesz kenyér, beugrasz a közértbe, gondolataid a meg nem oldott problémáid­ körül, a cipő veszettül szorít, a gyerek nyűgös, az ebédet nem ette meg a menzán, szeretne valami édeset, nincs erő ellenállni, itt van, tessék egy csokis valami, a gyerek elhallgat, szinte megnyugszol, mindjárt otthon, és akkor a sorban mögötted álló megszólal, elhangzik a mindent vivő mondat: „Én nem akarok beleszólni, de ilyen későn már nem kellene édességet ennie.” Mély lélegzet, az ordibálás nem anyukához illő. 

Ismerős? Mindenki másképp kezeli a helyzetet, én nem vagyok túl jó benne, kipréselek valami udvariasságot, közben villámgyorsan rám tör a „nem vagyok elég jó anya” érzés, hiszen tessék, egy idegen is megmondta. Aki szintén járt már hasonló helyzetben, annak vigaszt nyújthat, hogy van ennek a jelenségnek neve is (nem annak, hogy rosszul érezzük magunkat, hanem hogy valaki mindent jobban tud), és legalább a sztori, amiről kapta a nevét, vicces történet. 

A Dunning–Kruger-hatásról a 48. oldalon olvashat.