Bubamara. Fogalmam sem volt, mit jelent a horvát szó, csak a népszerű dalban hallottam mindig. Lakócsára kellett eljönnöm, hogy megtudjam: katicabogár. Brantner Gyöngyi horvátnyelv-órát tart a helyi nemzetiségi iskolában. Olyan, mint a szélvész; egy pillanatra sem áll meg, nincs üresjárat. A kisiskolások heten vannak – a létszámból is látszik, hogy a Drávához közeli, horvát határ menti település nem a bővülés korát éli. Mindenesetre a gyerekek is felveszik tanáruk 21. századi tempóját, és sebesen válaszolgatnak. Figyelmük egy pillanatra sem lankad. Utána a tanodai, délutáni foglalkozás következik, immár a hetedikes osztállyal. Gitározás, dalolás, játékos teszt, és néhány, az életre felkészítő kérdéscsoport. Például: hogyan kell feladni egy csomagot? Vagy: mik a börtönlátogatás elemi szabályai? Utóbbira azért felkapom a fejem, de aztán arra gondolok, itt ennek a kérdéskörnek is lehet lét­jogosultsága.

A bizalom ereje

A tanárnő aztán elmondja: bizony van, a gyerekek közül sokan hátrányos helyzetűek. És elmesél nekünk néhány erős történetet. De szívvel-lélekkel foglalkozik a diákjaival, és próbálja a felszínen tartani őket. Volt, ahol a gyerek folyton azt hallotta otthon: olyan leszel, mint apád, börtönbe kerülsz! A fiú megpróbál szembemenni a sodrással: hét tantárgyból állt bukásra, de segítséget kért Gyöngyitől. Nem lett belőle kitűnő tanuló, de a bukástól megmenekült. Az egyik lánynak tizenkét évesen „ottalvós” barátja volt, egy másiknak a terhességi teszt működését is be kellett mutatni. De ott van például Kristóf: a srácot szavalóversenyre készítette fel Gyöngyi. „Kristóf, mi nyerni megyünk!” – adta ki a jelszót. És Kristóf nyert is. Gyöngyi kollégája írta a tanárnőről a Face­bookon: „Szárnyakat csak az adhat, aki tudja, mi a repülés.”

– A legfontosabb, hogy amikor hozzám kerülnek a gyerekek, kiépítsem a bizalmat kettőnk között. Tényleg az a legfontosabb. És a szeretet. Odahajolsz hozzá, leguggolsz, átöleled. Nem lehet egy gyerekkel magas lóról beszélni. Fontos, hogy elmondhassa: gondja van. És az is, hogy én meghallgassam, amit mond. 

Brantner Gyöngyi órái azért is gyorsak, mert a világ is felgyorsult körülöttünk. Nem szabad, hogy a gyerekek unatkozzanak, mert akkor azonnal elvesztik a fonalat. Sok a hangos kacagás, a móka, vagy ott a tanárnő híres „száz kérdése” különböző témacsoportokból, ezt saját maga állítja össze. Néha a felnőtt tanítványok odamennek hozzá az utcán, és azt mondják, ezekből az egyéni kérdéssorokból tanulták­ a legtöbbet. Gyöngyi a tanodai órán, ottjártunkkor  saját magáról szerkesztett egy tesztsort. „Szere­­­tek-e­­­ sütni?” „Van-e kutyám?” Minden órán más és más kerül sorra, hogy önmagáról oszthasson meg a többiek­kel fontos – vagy kevésbé fontos, de vicces – dolgokat. Hétfőn dolgozós nap van, pénteken játszós-vetélkedős, ekkor bárki oda ül, ahová akar. Gyöngyi arra neveli a diák­jait, hogy pozitívan gondoljanak a másikra, és így is nyilatkozzanak egymásról. Az elején egyiknek sem könnyű, de ezt is meg lehet tanulni. 

Látszólag nagy a barátság, de Gyöngyi sokat fegyelmez, és szorosan tartja a gyeplőt. Szükség is van rá – főleg a fegyelmezés következetességére. És arra is, amire az idők során rájött. Nem tud minden gyereket megmenteni. De törekszik rá, és sok a sikersztori. A gyerekek többsége megállja a helyét: többen egyetemre is mennek a lakócsai horvát nemzetiségi iskolából.

A budapesti évek

– Ilyen vagyok, mindent gyorsan csinálok, pörgök, száz fokon égek – nevet Gyöngyi. 

De nem volt mindig volt így. Egykeként nőtt fel Lakócsán, a hetvenes években. Édesapját korán elvesztette, édesanyja nevelte fel. És, bevallása szerint, eléggé önbizalom-hiányos kisgyerek volt. – A padláson olvasgattam a Nők Lapját – mondja. Verseket írt, jeleneteket, és aztán rájött, hogy az olvasás az, ami magabiztosságot kölcsönöz neki. Saját magát fejlesztgette, de rá is fért: édesanyja azt hitte, az iskolai beiratkozáson sem fog megszólalni. Az ösztönös önfejlesztés azonban nem lett volna elég. 

– Fokról fokra haladtam. Sok mindent megtudtam a könyvekből: rájöttem, hogy én is érek annyit, mint a többi ember. Hogy képes vagyok bármire. Ráadásul olyan tanáregyéniségek vettek körbe, akiket példaképnek tekintettem. Az osztályfőnököm dekoratív nő volt, parfümillat lengte körül. Olyan ruhákat hordott, hogy elájultam tőle. Olyan akartam lenni, mint ő. Felnéztünk rá. Ő ugyanúgy elvitt minket a tengerhez, mint ahogy én viszem az enyémeket. Az, hogy én innen Budapestre kerülhettem – az egyke gyerek, akit féltettek –, az az ő érdeme, mert megmondta a szüleimnek, hogy kitűnő a nyelvérzékem, és nekem a fővárosban, a szerb-horvát gimnáziumban a helyem.

A lány tizennégy évesen érkezett Pestre. Nem volt telefon, nem volt autójuk, háromhetente járt haza. A fővárosban pedig kinyílt a világ számára. Az osztályfőnök múzeumba és művészfilmekre vitte diákjait.­ A kollégium a Rózsák terén állt, közel a Hősök teréhez és a Belvároshoz. Azért a nagy váltás okozott némi kultúrsokkot.

– Akkor tanultam meg csomagot feladni. Fogalmam sem volt semmiről, nem tudtam azt sem, hogy kell beosztással élni: az első hónapban elmentünk a Vidámparkba, és elköltöttem az összes pénzemet. Lépésről lépésre tanultam az önállóságot. De alapműveltségre ott tettem szert: sok mindent építek arra a négy évre. A főiskolán már – Pécsre jelentkeztem szerb-horvát–orosz szakra, és elvégeztem a gyógypedagógiát is – teljesen más volt. Abból éltem, amit Budapesten megtanultam.

Dynamic Dance 

Gyöngyi már általános iskolában – hatodik környékén – tudta, hogy tanítani fog. Szülei fizikai munkások voltak, de a nagyszülők közül az egyik téeszelnök, a másik gyógyszerész. Utóbbi egy zöld lámpa fényénél mindig a kiselejtezett könyveket bújta. De nem innen jött az elhívás. Egyszerűen Gyöngyi sejt­jeiben volt. 

– Ha nem tudok aludni, néha eszembe jut, vajon beszélek-e még oroszul, és tudnám-e tanítani a nyelvet. Egy időben kitalálták, hogy az orosz szakosokat angoltanárokká kell képezni. Jártam én is ilyen átképzésre, csak közbejött a szülés… Úgy veszem észre, az marad meg a pályán, aki képes a megújulásra. Én szinte minden tantárgyat tanítottam már, például­ rajzot is. Évekig diákönkormányzatos voltam, most az osztályfőnöki munkaközösséget vezetem. Rengeteg programot kitaláltam: karácsonyváró hetet, angyalkázást, mindenféle régi játékot. 

Sőt, egy időben országos hírű tánccsoport élén állt Lakócsán: a Dynamic Dance még a tévébe is eljutott. Gyöngyi mosta-vasalta a fellépő­ruhákat, szervezte a próbákat. Férjével közösen pedig hazafuvarozta a lányokat, ha már a késő estébe nyúltak a próbák. 

Gyöngyi férje szentborbási volt, ez a szomszéd település, még Lakócsánál is kisebb. Nagy szerelem volt az övék, a tanárnő pedig ezért tért vissza a szülőfalujába. Szülei eleinte nem nézték jó szemmel a nyiladozó kapcsolatot, de amikor leendő vejük felvitt egymaga százzsáknyi kukoricát a padlásra, a lány anyukája oldalba bökte a férjét: „Te, rendes gyerek ez!” Harminckét évnyi harmonikus, boldog házasság után, három éve hunyt el.

A család

– Szívmegállás. Július 30-a volt, csörgött az óra, szóltam, hogy kelni kell, de nem ébredt fel – mondja Gyöngyi. – Ott maradtam egy nagy házban egyedül, és valahogy talpra álltam. Soha nem mutattam kifelé, hogy nem vagyok jól. Nem eshettem kétségbe, nem sajnáltathattam magam. Ha így tettem volna, hogyan tanítok?

Gyöngyinek két lánya van, Szigetváron és Szentlőrincen laknak, jól házasodtak. Már két unokával is megajándékozták, rajongva beszél róluk. És itt lakik az édesanyja is, Lakócsán.

– Milyen kár, hogy nem ismeritek! – lelkesedik. – Már nyolcvan­nyolc éves, de még Egyiptomba utazik a lányommal. Felül a tevére! Fantasztikus a humorérzéke. Belevaló, tipp-topp nő. Parasztasszony volt, de Szigetváron városi hölgy lett. Kiöltözik, napszemüveg, krémszínű nadrág – rá sem lehet ismerni. És még mindig vigyáz a dédunokáira, bármiben számíthatunk rá. Az optimizmust, a pozitív szemléletet tőle örököltem. De tőle tanultam az egyszerűséget, a közvetlenséget, az alázatot is. És a mondást: „Az üres kalász fennhordja a fejét, a teli meghajol.”

Gyöngyi, ha nem tanít, vagy a határt járja a gyerekekkel a biciklijén, hogy kockás liliomot fotózzon, vagy az unokáival van. Szerinte nagymamának lenni az egyik legnagyszerűbb dolog az életben. Abban hisz, hogy bármit meg lehet valósítani, amit az ember elképzel és nagyon akar. Erre az egyik legjobb példa, hogy a saját maga által kidolgozott módszerrel huszonhét kilót fogyott. 

– Soha nem akartam a szülőfalumban maradni, de ma hálás vagyok Istennek, hogy így alakult – mondja. – Értékelem a környezetet, ahol élek, az embereket, akik születésemtől fogva ismernek… És naponta rácsodálkozom a megszokottra. Nekem így kerek a világ.

Fotó: Németh Gabriella

3 fotó