Milyen éved volt? Egyáltalán szoktál magadban valami­féle évértékelést tartani?
Igazából nem, és gyorsan el is kell kezdenem gondolkodni, egyáltalán mi történt. Az a baj velem, hogy sok minden összemosódik az agyamban. Van a szilveszternek egy pillanata, ami gyerekkorom óta fontos nekem, és kicsit talán szentimentálisnak is tűnik, de számomra mindig nagyon megható, amikor megszólal a Himnusz, és átlépünk az új évbe. Nem szeretem, amikor olyan alkalmakkor játsszák, amikor nem kéne. Például egy popkoncerten. Ez ünnepi pillanat. Szilveszterkor, a Himnusz alatt szeretek hálát adni mindazért, ami volt, és azt kérni afféle imaszerű kívánságként, hogy legyen legalább ilyen jó vagy még jobb a következő év. Mondjuk, az utóbbi években ezt a kis rítusomat kevésbé tudom megvalósítani, mert ilyenkor többnyire házigazda vagyok valahol, én búcsúztatom az óévet a közönség előtt, és velük szemben állva hallgatom a Himnuszt, tehát nem igazán tudok még elérzékenyülni sem. 2023 nem volt rossz év, volt például egy nagy sikerű bemutatóm ősszel, első számú szakmai otthonomban, a Játékszínben, a Hölgyválasz című előadás. Tizenhét év után újra felhúztam a lábamra a latin cipőt, mert ebben a darabban táncolni kell. Csak most nem Keleti Andival, hanem Liptai Claudiával. Nyáron el tudtam utazni, szinte művészet volt kisakkozni, de örülök, hogy így alakult, mert kezdek rájönni, hogy baromi rövid az élet. Ha összeszámolom, még hány olyan nyaram lesz, amikor aktívan el tudok utazni, riasztóan kis számot látok, így azokat a napokat, amikor együtt lehetek a családommal, nem írhatja felül semmi. A nővéremék Szegeden élnek, az unokaöcséim Londonban, tehát nekünk nyáron van ez a pár napunk, illetve a karácsony, amikor együtt tudunk lenni.
Erre az interjúra sokat vártunk, mert egy másik bemutatódra készültél.
Igazad van, elő is veszem a telefonomat, hogy lássam, mik történtek, nehogy kihagyjak valamit. December elején mutatta be az Orlai Produkció a Belvárosi Színházban Kerékgyártó István Skorpió című darabját. A szerepre Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója kért fel, lényegében azután, hogy meghallgatta Kadarkai Endre velem készült beszélgetését a Szavakon túl című podcastban. Engem annak idején beskatulyáztak, általában vígjátékokban, musicalekben szerepelek. Ezt természetesen nem bánom, de nyilván szeretnék másfajta dolgokat is kipróbálni színészként. A Kadarkai-interjú fontos volt nekem, rengeteg visszajelzést kaptam a szakmából is, de hogy Máté Gábor ez alapján válasszon ki egy szerepre, az számomra hatalmas dolog. Ha jobban belegondolok, a pályám, sőt az életem nagy részét már leéltem. De ez nem jelenti azt, hogy nem várnak rám új dolgok.
A pályád elején eldőlt, hogy a vígjáték, a musical lesz az otthonod?
Akkor most visszakanyarodom a Színművészeti Főiskola negyedik évére, amikor Garas Dezső tartott nekünk egy kurzust. Néhány hétig foglalkozott velünk, kortárs orosz jeleneteket próbáltunk. Nekem akkor ő azt mondta, „Bandikám, maga drámai színész”. Ez később aztán senkit sem érdekelt. És most mégis kicsit az lehetek. Ebben a darabban úgy beszélhetek a színpadon, ahogyan soha, szabadszájúan és keményen.
A végén még kiderül, hogy 2023 életed egyik legjobb éve volt.
Látod! Szintén ennek az évnek a hozadéka, és erről is beszéljünk pár szót, hogy mi történik, amikor egy színész, aki alapvetően a színpadon éli ki magát, reklámszereplést vállal. Erre mindig sokan felkapják a fejüket. Pedig ezt a világsztárok is megteszik, sok esetben a világ másik felén, és akkor nem kell otthon magyarázkodniuk. Nekem mindig mérföldkő volt, amikor elvállaltam egy-egy ilyen felkérést, már csak azért is, mert megtisztelő, hogy egy márka bizalmat szavaz az ismertségemnek. Másfél évig voltam a Westel arca, Geszti Péter ügynökségének ötlete alapján. Akkor még ment a Família Kft., nyilván ismert arcra volt szükség. Remek szakemberekkel dolgozhattam, például Herendi Gáborral, vagy a Postabank-kampányban Kapitány Ivánnal. És most itt van a Penny, ez eredetileg féléves kampány lett volna, de aztán meghosszabbították év végéig. Egyrészt azért nagyon klassz, mert összehozott két olyan barátommal, akiket imádok, és akik szintén az elmúlt évtizedeket jelentik az életemből, Spáh Dáviddal és Karcsival. Dávid rendezi ezeket a reklámfilmeket, Karcsi pedig az operatőr. Az, hogy velük dolgozhattam, önmagában csodálatos. Másrészt az, hogy huszonnégy évvel a Família Kft. megszűnése után még mindig tudok profitálni abból, hogy Picinek hívtak a sorozatban, szintén fantasztikus. Hogy ami nekem is meghatározó emlék, az úgy megmaradt az emberekben, hogy erre reklámkampány tud épülni. A szakma egy része nyilván fanyalog emiatt. De nekem nem ez az első „bűncselekményem”. Szappanoperában játszottam nyolc évig, utána megjelent négy popzenei lemezem, és azért ha kimondjuk, hogy Ding-Dong, biztosan vakaróznak néhányan a szakmában. Aztán jöttek a reklámok, a több mint tíz éven át tartó műsorvezetés. És akkor itt van Máté Gábor, akit mindez abszolút nem érdekel. Nagyon nem szerettem volna csalódást okozni neki, nehogy arra jusson, hogy jól bevásárolt velem. Ennek a bemutatónak köszönhetően olyan kollégákkal is találkozhattam, akikkel eddig nem. Szóval, úgy vélem, az utóbbi időszak talán legjelentősebb éve volt ez. Könnyen nekikeseredem, ha nem csörög a telefon, ha ez néhány hétig így van, már úgy érzem, végem van. Olyankor azt gondolom, most jön az az időszak, amitől minden színész retteg, amikor már nem „valaki”, amikor már nem számít, mit csinál. Egyébként ez nemcsak színészként, hanem magánemberként is borzalmas, csak mi kénytelenek vagyunk mások szeme láttára megöregedni, elkopni, ellényegtelenülni, és én ettől nagyon félek. Most nem akarok belegondolni ebbe, de valamilyen módon kicsit mégis muszáj, mert az idő könyörtelen. Nekem különösen fontos, és az egész életem erről szólt, hogy szeressenek, vagy ha nem is szeretnek, legalább fogadjanak el.

A tévével most hogy állsz?
Azt hiszem, abban már kipipáltam sok mindent! ­Színészként egyébként is nehéz jelen lenni a médiában. Már főztem is, pedig gyűlölöm a konyhát, harmincból kilencedik lettem a Konyhafőnökben. A Nyerő Párosban nem tudok szerepelni, mert nincs kivel. Bokszolni soha életemben nem fogok. Vagy itt van az Ázsia Expressz… Soha nem tenném ki magam a refluxommal annak, hogy egész nap ne tudjak enni, ráadásul porckorongsérvem van, nem cipelhetek harminckilós hátizsákot. Vesebajt sem akarok kapni, sosem ülnék ki a vizes padra a pálmafák alá a Celeb vagyok… ments ki innen!-ben. Igazából hiányzik a műsorvezetés, de az a fajta, amit a klasszikus nagy Reggeliben képviseltünk a 2000-es években, vagy amit megízleltünk a Life TV-ben, Ábel Anitával, Holdampf Lindával és Bereczki Zolival. Baromi jól működtünk együtt. Jó volt a csapat, megvolt a kémia, imádtak hozzánk bejönni a vendégek. Emberléptékű volt a stúdió, volt az egészben humor, és ami a legfontosabb: felkészültség. Ez a fajta műsorvezetés hiányzik. A rendszeres tévézés pedig azért, mert az ország nagy többsége másképp nem találkozik velem. A fiatalabb generációk már egyáltalán nem néznek tévét, de a középkorúak és az idősebbek igen, sokuknak ez a kapcsolatuk velem.
Azzal, hogy aktív vagy a TikTokon, azt a generációt szeretnéd megszólítani, amelyik máshol nem találkozik veled?
A TikTokkal kapcsolatban is sokakban felmerül, miért kell egy színésznek ott lennie, főleg az én koromban. Az a hiedelem, hogy ez a gyerekek terepe, de ez óriási tévedés. Az emberek legnagyobb része nem tudja, mennyi értékes tartalom van ezen a platformon, amiből épülni, fejlődni lehet. Huszonéves fiatalok a nyolcvan-kilencven éves nagyszüleik­kel készítenek tartalmakat. Mi pedig látjuk, milyen jól vannak, milyen viccesek együtt, és hogy két generáció mennyire jól tud együttműködni. Vagy amikor súlyos betegek osztják meg a történetüket, és az igazságot, a hiteles valóságot látjuk, nem a kozmetikázott verziót, esetleg a propagandát. Amit én csinálok, ezt a szájszinkronos dolgot, csinálja rajtam kívül több ezer civil is, de én színészként nyilván kicsit máshogy nyúlok ehhez, és az emberek imádják. Vannak, akik már csak ehhez gratulálnak nekem. Ha azt akarom, hogy a fiatalabbak még valamilyen módon tudjanak rólam, akkor nem várhatom tőlük, hogy kutakodjanak utánam. Ha kapcsolatba akarok kerülni velük, nekem kell odamennem azokra a platformokra, ahol ők vannak, aztán vagy elfogadnak, vagy kirúgnak. De többnyire elfogadnak. És akkor ez megint egy kapocs, amibe kapaszkodni lehet, hogy még maradhassak kicsit ebben a világban. Minden közösségimédia-oldalamat saját magam kezelem, és büszke vagyok rá, hogy az elmúlt években a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon összesen mintegy hatszázezer követőt gyűjtöttem. Ilyen szempontból kicsit influenszer is vagyok, ha úgy tetszik.
Fontos volt neked, hogy megszólítsd a fiatalabbakat?
Nem, sokkal inkább az hajtott, hogy meg akartam ismerni ezt a területet. A Família Kft. idején még nem létezett internet, rengeteg levelet kaptam. Mi voltunk a császárok a fiatal színészek között. Én nem akarom teljesen elveszteni ezt a generációt, nem akarok kikopni az életükből. Úgy érzem például, hogy a mai fiatalokkal nem beszélgetnek, nem foglalkoznak az igazi problémáikkal. Egész más világot élünk. Az oktatásnak meg mindennek más alapokon kellene működnie. Már nem adatokat kéne tanítani, hanem az életet: a praktikusságot, a digitalizációt, és ebben az újfajta életben való közlekedést. És nekünk, felnőtteknek ezt kellene tanulnunk a fiataloktól, és segíteni őket, hogy bizonyos alapértékeket azért vigyenek tovább. De ehhez kell a nyitottság. A TikTok megadja, hogy legalább látom, mire fogékonyak a fiatalabb generációk. De engem rengetegen követnek idősebbek is, tehát ez a platform már réges-rég a felnőtteké is.
Többször említetted a beszélgetés során az idő múlását. Sokat filozofálgatsz rajta?
Igen! És ilyenkor eszembe jut, mi az, ami kimaradt az életemből, amit elszalasztottam, vagy amit máshogy csinálnék. Bizonyos dolgokat ma már másképp hangszerelnék, nem söpörnék a szőnyeg alá annyi mindent, például az egész magánéletemet. A kilencvenes években fürdőztem a sikerben, de az a szárnyalás, amit átéltem a Família Kft. kapcsán, valójában az otthoni feszültséget kompenzálta, amit szegény apám betegsége miatt­ átéltünk. Ezért sem tudtam akkoriban magánéletet élni, és nem is voltam a dologban elég bátor. Nem foglalkoztam önmagammal, nem voltam elég önző a saját dolgaim­mal kapcsolatban, nem éltem meg, nem kezeltem jól ezt az egészet. Nem voltam elég vakmerő, elég vagány. Ezt értse mindenki, ahogy akarja. Egyébként az, hogy színész lettem, abból is fakadt, hogy másmilyen akartam lenni. Pedig nem kellene hogy zavarjon, milyen vagyok igazából. Mert amit a világ ismer belőlem, akár a barátaim, a szűk környezetem, akár a közönség, azt ők szeretik. Nyilván nekem is el kellene hinnem, hogy van miért. Csakhogy valahogy nekem ehhez soha nem volt elég önbizalmam.
Még most sem hiszed el?
Nem titok, hogy másfél éve megint járok pszichológushoz. Annyira magamnak valóvá váltam az évek előrehaladtával, hogy már egyedül szeretek lenni a legjobban, és ez nem jó. Ő is azt mondja, amit korábban a pszichiáter barátom is, hogy ezen változtatni kell. Sokszor van, hogy hívnak valahova, és én azt felelem, hogy jaj, de kár, játszom. Pedig nem játszom, hanem hazudok, mert nincs kedvem elmenni. Egyre nehezebben találom fel magam az ilyen helyzetekben. Társaságban gyakran szembesülök a gyengeségeimmel, és azzal, hogy másnak van kapcsolata, másnál ez működik, nálam pedig nem. Azért nem kell megijedni, nem vagyok egy kripli. Én ilyen is vagyok, meg olyan is. Amit élvezek, azt hatalmas energiákkal csinálom, de az is én vagyok, akinek néha nincs kedve szólni senkihez.
Érzel megbánást?
Rettentően sajnálom, de úgy tűnik, nekem már nem lesz gyerekem, mert ahhoz már tényleg öreg vagyok. Pedig jó apa lennék. De ez nem jött össze. És ezzel azt is sajnálom, hogy elvarrok egy szálat, aminek nem lesz folytatása.
Az elmúlt évtizedekben, amióta színpadon vagy, rengeteget változott ez a szakma. Számodra mi az az érték, ami viszont állandó benne?
Az biztos, hogy ennek az egésznek megváltozott a presztízse, a fontossága. Ma már hiába öregszik meg egy generáció, annyira sűrű lett körülöttünk a világ, hogy már nincs akkora tekintélye a szakmának, amekkora volt. Ami viszont megmaradt, az az igény, a közönség kapaszkodása ebbe a dologba. Azt gondolom, semmi másban nem bízhatunk, csak a közönségben. Mert ha nincs figyelem, akkor nincs produkció. Tehát minden megváltozott, de igazából semmi nem változott meg: ugyanúgy a színpadon állunk, nézők előtt. Ez társasjáték. A közönség és a mi közös játékunk. Egymás nélkül nem tudjuk játszani. És ezt senki nem veheti el tőlünk.

Fotó: Zsólyomi Norbert