A sződligeti családi ház kívül takaros, belül jó ízlésről árulkodik. Balkovics Sári szobája azonban más, mint két hónapja. Ágya üres. Segédeszközei, holmija fertőtlenítve, szállításra készek. Várják a rászoruló, beteg gyerekek.
Balkovics Sárit 2016. július 4-én Gödön, a zebrán gázolta el egy autó. Súlyos fejsérülésekkel helikopter vitte a Honvédkórházba, több órán át küzdöttek az életéért. Szülei dolgoztak, a tizenkét éves öccse várta haza.
– A szeretet életben tart, összekovácsol, tanít, közelebb hoz a másikhoz, vagy épp eltaszít. Ám ha egy lány hét éven át éber kómában fekszik, örökre elnémult ajakkal, és mindezt tettek, szavak nélkül is eléri, az csodaszámba megy – fogad talpig feketében az édesanya, Márta, aki az elmúlt években minden könnyét elsírta.
– Sárika a puszta létével mozgatta meg és segítette az embereket. Ezreket ébresztett rá arra, mi fontos az életben – mondja Sándor, az édesapa. – A csodálatos jótékonysági futás után elláttuk Mártival Sárikát, ültem az ágya mellett, néztem a mozdulatlanságát, a nyitott szemét, és hullottak a könnyeim. Tudtam, az a nap nem csupán érte, hanem miatta is volt – emlékezik az első igazán nagy összefogásra.
Márti és Sanyi nem ismerte a saját erejét, keménységét és kitartását. A baleset egy pillanat alatt változtatta meg az életüket. Sári egy évet töltött kórházakban az anyjával, az apa dolgozott és ellátta a kisebbik gyereküket, Áront. A kisfiú rendszerint a nővére betegágyának végében írta meg a leckéjét. És a napra, amikor édesanyja a Bethesda kórház Ilka utcai részlegéből kiment vele sétálni a Hősök terére, élete legszebbjeként emlékszik.
– Sárikának koponya-, arccsont- és agyalapi törése volt, az első műtét hat órán át tartott. Kijött egy orvos, és azt mondta: „Anyuka, ne ijedjen meg, levágtuk a haját.” Aztán azt, „sajnálom, de a holnap sem biztos”. Felismerhetetlen volt. Elképzeltem, hogy történhetett. Néha azt gondoltam, szaladt a buszhoz, és az autó elé lépett. Máskor mást képzeltem… A gázolóval sem lelkierőnk, sem időnk nem volt foglalkozni. Sári egy hónap honvédkórházi ápolás után került a Bethesda kórházba. Javult az állapota, hét-nyolc hónappal a baleset után mintha megébredt volna. Tudtuk etetni, a szemével megkeresett. Kértük, ha hall minket, pislogjon. Pislogott. Aztán visszaesett, újra megoperálták. Ősszel egy kivédhetetlen fertőzés miatt agyhártya-, majd agyvelőgyulladása lett. Attól kezdve romlott az állapota – foglalja össze az első évet az édesanya.
– Őrjítő volt a fájdalom, a bizonytalanság – mondja Sándor. – Féltettem a feleségem, aki Sárikát ápolta, féltettem Áront. Próbáltam elterelni a figyelmét; gitározásról, autókról, suliról beszéltünk a hazaúton. Elvittem koncertre, de az édesanyját nem tudtam pótolni. De érezte ő is, Sári a fontos.
Balkovicsék egy idő után találkozni akartak a férfival, aki elütötte a lányukat. Remélték, ez segít a trauma feldolgozásában. Nem hibáztatnak senkit, hiszik, valamiért így kellett történnie. A gázoló elismerte a bűnösségét, vállalta a felelősséget, felfüggesztett büntetést kapott, és a hét év alatt, Sárika haláláig sokat segített Balkovicséknak.
Segíteni akarás
A tragédia után a család a fájdalmával volt elfoglalva, nem tudták, hogy aki látta a balesetet, egy civil szervezettel Facebook-csoportot indított Sári gyógyulásáért. Pillanatok alatt ezrek csatlakoztak, ismerősök, idegenek lettek eggyé a segíteni akarásban. Ima, pénzgyűjtés templomban, postán, élelmiszerboltban, a virágosnál. Jótékonysági futás Sződligeten, jótékonysági koncert a piarista gimnáziumban. Segített a BVSC, ahova a kislány pingpongozni járt.
– Rengeteg jóindulatú emberrel találkoztunk itt a településen, Gödön, Vácott, Kosdon, és még ki tudja, hol. Hisszük, ezt is a lányunk rendezte így – mondja az édesapa.
– Hazahoztuk Sárikát, Sanyi betegállományba került, aztán otthagyta a munkahelyét. Mindkettőnkre szükség volt az ápoláshoz. Gyorsan föléltük a tartalékainkat, így eleinte a szüleink segítettek anyagilag, aztán a közösség. Míg élek, hálás leszek! Életben tartott, erőt adott az emberek jósága. A család mellett nekik köszönhetjük, hogy Sárikának mindent megadhattunk az ápolásban. Hittem benne, valahogy elevickélünk a biztosítási ügy lezárásáig – emlékezik vissza Márti. (A kártérítési pernek – helyben tartott bírósági tárgyalást követően – három évvel a baleset után lett vége – a szerk.)
A család akkor lélegzett fel, amikor a biztosító kifizetett egy nagyobb összeget, és megállapította a havi ápolási díjat.
Kibontakozás
És az évek alatt a betegágy mellett tehetségek bontakoztak ki. Sanyi biztatta a feleségét, ha elalszik Sárika, rajzoljon.
– Nem akarok, nem tudok, ezt szajkóztam heteken át, végül beadtam a derekam – mondja Márti. Sanyi pedig elém teszi az első könyvüket.
– Húsz éve unalmamban kezdtem írni a munkahelyemen, az üres órákban, aztán feledésbe merült. Eszembe jutott, hogy talán terápia számomra, ha folytatom. Márti is az összeomlás határán billegett, kitaláltam, rajzoljon illusztrációkat. És rajzolni kezdett. Tudom, Sári miatt. Sáriért. Így született az első könyv, az Ásó, kapa, varánusz. Azóta készült verseskönyv Sári gyerekkoráról, a Csillagnyuszi, annak bevételéből támogattuk a Bethesda kórházat. Most karácsonyra pedig Márti rajzaival, Tornay Gábor verseivel elkészült a Guba bárány kalandjai. Hisszük, Sárika a mennyből figyelheti.
Próbaidő és felkészülés
Január volt. A hospice-doktornő összehívta a családot, hogy felkészítse a három próbanapra, amikor hazaadják Sárikát.
– „Anyuka, Sári nem lesz magukkal sokáig. Lehet, arra vár, hogy hazavigyék… engedjék el.” Ezt mondta. És tanácsolta, készítsem ki a ruháit, amiket majd
ráadok… Hallottam a szavait, de nem fogtam fel.
Hazajöttünk. Tudatosult bennem, itt nincs orvosi segítség. Azt éreztem, ha meghal, az én hibám. Aztán jött a Covid. A vírus miatt sokan meghaltak, mi azon aggódtunk, mi lesz, ha Sári túlél bennünket. Valamelyikünk éjjel-nappal Sárika mellett volt, óránként szívtuk le a tüdejéről a vizet, időre kapta gyomorszondán a tápszert, a gyógyszereket, mosdattuk, forgattuk, Sanyi elvégzett egy masszőrtanfolyamot, masszírozta, tornáztatta.
A betegszoba szentély lett. Márti varázsolta át időről időre, díszítette, a fal Audrey Hepburn képével egyszer Sári kedvenc városát, Párizst idézte.
– Amikor világoskékre festettem, és felhőket rajzoltam a plafonra, valaki azt mondta, ez olyan, akár a mennyország kapuja – meséli Márti, és elmosolyodik. – Aztán fehér lett minden. Angyalok, gyertyák. A lelki segítőm, Kati tanácsára, aki leukémiás gyerekek mellett dolgozott éveken át. Ő mondta, Sári hadd lássa, hogy a fényből a fénybe tart.
„Becsuktam a könyvet”
Balkovicsék hálásak a sorsnak, hogy tavaly a szentestét négyesben töltötték, mintha tudták volna, az az utolsó.
– Mindennap kértem: Isten, adj erőt a mához! És adott. Tavasszal volt egy megrázó álmom, napokig belső mosolyt éreztem. A Sári gyógyulásáért csoportba írtam magunkról, és megváltoztattam a nevét Sári álomországbanra. Október elején minden évben felolvastam Sárinak a Ronja, a rabló lánya című könyvet. Azelőtt ő olvasta nekem, diótöréshez. Elmúlás és elengedés is van a történetben. Idén, mikor becsuktam a könyvet, azt kértem tőle, Sárika, keresd meg a kis kaput, és lépj át rajta. Attól kezdve az állapota egyre gyorsabban romlott. Készültem. Tudtam. De féltem – sóhajt Márti, imára kulcsolja a kezét. – Éreztem, ezt irgalom nélkül nem lehet végigcsinálni. Starostka Stanislaw – mindenki lengyel Szaniszló atyája – is a szívén viselte a sorsunkat. Péntekenként jött, erőt adott, imádkozott. Egyszer azt mondta, minden teremtménynek van joga megszületni, és van joga meghalni is. Bolerót, cipőt horgoltam, szoknyát varrtam. Eszembe jutott a gégemetszés, a kanül helye. El kell takarni, ötsoros gyöngyöt fűztem… – hallgat, kinéz a télikertből az égre. – Aznap elmentem otthonról, Sanyi volt vele, aki a születésekor elsőként a kezébe fogta. És akkor aludt el. Apja kezében fogadta a fényt, és mellőle ment a fénybe. Megszépült – mesél az októberi napról, aztán mert erős, visszatér a mába. – Az emberek tapintatosak. Átölelnek, látom az együttérzést a szemekben. Az egyházközség azt kérdezte, kiírhatják-e, hogy mindenki Sárikája hazatért. Kiírhatták. Mi pedig tudjuk, átért a zebra másik oldalára…
Fotó: Bulla Bea, Családi archív
