„Az emberiség írott történelmének nagy része egyetlen hatalmas adatszakadék. Kezdve a vadászóférfi-hipotézistől, a múlt krónikásai kevés teret hagytak a nők szerepének az emberiség evolúciójában, legyen szó kulturális vagy biológiai fejlődésről. Ehelyett a férfiak életét választották az emberiség sorsának képviseletére. Ha az emberiség másik felének életéről van szó, gyakran nem marad más, csak a csend” ‒ írja a brit Caroline Criado Perez, aki korszakalkotó megfigyeléseit a Láthatatlan nők ‒ Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban című könyvében rendszerezte. A szerző számba veszi mindazokat a furcsaságokat, amelyek azért fordulhatnak elő, mert az élet legkülönbözőbb területein – az orvostudománytól a közlekedésig – a férfiak testi adottságaiból és életviteléből számolnak és alkalmaznak átlagokat.
A nőkre vonatkozó adatok vagy azért hiányosak, mert eleve nem gyűjtjük őket, vagy azért, mert az összegyűjtött adatokat nem bontjuk szét nemek szerint. Ez az adatbázisok és algoritmusok korában akaratlanul is a férfiaknak kedvező torzításokhoz vezet, jelenti ki Perez, majd hozzáteszi: „Az egyik legfontosabb, amit a nemek közötti adatszakadékról el kell mondanunk, az, hogy általában véve nem rosszindulat, még csak nem is szándékosság áll mögötte. Épp ellenkezőleg. Egyszerűen olyan gondolkodásmód eredménye, amely már évezredek óta velünk van.”
HÓKOTRÓK FORRADALMA
2011-ben a svédországi Karlskoga városvezetésének minden korábbi rendelkezésüket felül kellett vizsgálnia. Foglalkoztak a hótakarítással is, ami addig a nagyobb közlekedési csomópontok környékén kezdődött, majd a gyalogos- és a bicikliutakon ért véget. Ez viszont egészen másképpen érintette a férfiakat és a nőket. A statisztikák szerint a nők többet használják a tömegközlekedést, ráadásul míg a férfiak utazási mintázata többnyire egyszerű ‒ napi két ingázás, be a városba, majd ki a városból ‒, addig a nőké jóval bonyolultabb. Rájuk világszerte az úgynevezett közlekedési füzér, a több kicsi, összekapcsolódó utazás jellemző: elviszik a gyereket az iskolába a munka előtt, elkísérik az idős hozzátartozót az orvoshoz, elintézik a bevásárlást hazafelé ‒ magyarázza Perez. A városi tanács tagjai végül megcserélték a takarítási sorrendet, hogy a gyalogosok és a tömegközlekedést használók útvonalaival kezdjenek. Úgy okoskodtak, hogy ez végül nem kerül majd többe, mert autóval mégis könnyebb átvergődni a nyolccentis havon, mint babakocsival (vagy kerekesszékkel). A karlskogai hótakarítást korábban azért szervezték úgy, hogy a férfiaknak kedvezzen, mert a férfiak, akik kidolgozták az ütemezést, főleg a saját szempontjaikat ismerték.
Perez hisz abban, hogy a női mosdók előtt kígyózó sorokat szintén meg lehetne szüntetni, ha a látszólag igazságosnak tűnő elvet, hogy a női és férfi nyilvános vécék ugyanakkora alapterületre épüljenek, inkább a gyakorlathoz igazítanák. Mivel a nőknél nincsenek piszoárok, csak fülkék, az ő helyiségüket kevesebben használhatják egyszerre, ráadásul a nők átlagosan 2,3-szor hosszabb időt töltenek a vécén, mint a férfiak. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik éppen tampont vagy betétet cserélnének.
VESZÉLYES SZAKADÉKOK
Perez számtalan példát ír azokra az esetekre, amikor a nőknek nehézséget okoz, hogy a sajátosságaikat a tervezők vagy a döntéshozók figyelmen kívül hagyták. A boltokban a felső polcok szintjét az átlag férfi magasságához állítják be. Az átlagos irodai hőmérséklet formuláját eredetileg a tipikus negyvenéves, hetvenkilós férfi anyagcseréjéhez és komfortjához számolták ki, ám az öt fokkal hidegebb, mint amennyi a nőknek ideális lenne. A zongorát elvileg nemsemlegesnek tekintjük, ehhez képest a billentyűk hagyományos méretét az átlagos férfiaraszhoz tervezték. Apropó, kézméret: mióta a telefonoknál a lehető legnagyobb kijelző az egyik legfontosabb elvárás, kikoptak azok a készülékek, amelyeket az átlagos kézméretű nők még kényelmesen használhatnak. A jelenség felbukkant a szoftverek világában is: az egyik legnagyobb techvállalat 2014-ben piacra dobta egészségmonitorozó rendszerét, amely követte a vérnyomást, a megtett lépéseket, a véralkoholszintet, sőt még a rézbevitelt is. A menstruációfigyelőről azonban megfeledkeztek.
A BŐRÜNKRE MEGY?
De ezek még csak kellemetlenségek. Bizony arra is akad példa bőven, amikor az adatszakadék a nők egészségét és épségét veszélyezteti. Ismerünk olyan külföldi eseteket, amelyeknél a rendőrnők arra panaszkodnak, hogy a golyóálló mellény, amelyet a férfiak testalkatához szabtak (és ami elvileg az életüket védené), akadályozza őket a szabad mozgásban. Az autógyártók a balesetek modellezéséhez a töréstesztbábukat évtizedeken át az átlagos férfiról mintázták. Az EU mára kötelezővé tette a női tesztbábu használatát ‒ az anyósülésen. És hát az adathiány jelentette problémák állnak annak is a hátterében, hogy a molesztált vagy megerőszakolt nők ‒ a szégyen, a félelem vagy a hatóságok érzéketlensége miatt ‒ nehezen szánják rá magukat arra, hogy a támadót feljelentsék. Pedig ha a döntéshozók tisztában lennének az ilyen esetek valós számával, talán többet tennének a megelőzésért és a közbiztonságért. (Például ha valamelyik buszjáraton rendszeresek a zaklatások.)
„NEM FÁJHAT ENNYIRE”
Korábban úgy vélték, a méreten és a „reproduktív funkción” kívül nincsenek alapvető különbségek a férfiak és a nők testében. Ez a tévhit ‒ és hogy a kísérleteknél a nők, illetve nőstény állatok száma messze elmaradt a férfiakétól ‒ rengeteg nő életét követelte már. A brit nőket több mint ötven százalék eséllyel diagnosztizálják félre szívroham után, ugyanis a nők a mellkasi fájdalom helyett gyomorfájdalmat, légszomjat, hányingert is tapasztalhatnak. Az egyik menstruációs fájdalmat csökkentő gyógyszer készítője azért nyújtott be hiába kutatási pályázatot, mert a gyógyszeripar az adatok hiányában nem is tudta, mennyit kereshetne a terméken.
Bauer Zsófia szociológus sokat kutatta a meddőségkezelés női megélését, és szintén tapasztalt egyenlőtlenséget a nemek között.
‒ Ha egy párnak gyermeknemzési nehézségei vannak, azt a társadalom még mindig a nőkre tolja rá azzal, hogy biztosan a nő fizikai vagy mentális problémájára vezethető vissza, holott ma már minden felmérés azt mutatja, hogy a fogamzás sikeressége egyenlő arányban függ a két nemtől ‒ mondja. ‒ Amikor pedig elindul a reprodukciós eljárás, például a lombikprogram, az főleg a nők testét érinti. A kutatás során az derült ki, hogy a nők fájdalmát az orvosok nem vették elég komolyan, sima hisztinek vagy túlérzékenységnek tekintették. „Nem szabadna, hogy ennyire fájjon.” „Nem fájhat ennyire.” Ilyen kijelentéseket tesznek, elsősorban a férfi orvosok. Ez összefügg azzal is, hogy az eszközöket általában férfiak tervezték, úgy, hogy a nők kellemetlenségeit figyelmen kívül hagyták. Ami viszont az adatszakadék másik oldalát világítja meg, hogy a meddőség kapcsán sokkal gazdagabb a női adatmennyiség. Tehát ezen a területen a férfiakról tudunk kevesebbet.
Faludi Julianna szociológus tudományos érdeklődésének középpontjában a technológia és a társadalom viszonya áll. Ő oldalborda-elméletnek nevezte el a jelenséget, amikor az orvosi szakma és a gyógyászati ipar az „alapértelmezett férfi” adataiból indul ki, és az azokhoz kidolgozott módszereket és gyógyszereket terjeszti ki a nőkre.
‒ Tulajdonképpen a láthatatlan adatokhoz tartozik az is, ha úgy használunk egy terméket, hogy a kockázatokat elhallgatják előlünk ‒ mondja Faludi. ‒ Ilyen például a tampon. Nyilván nem mindenkire veszélyes, de tartalmaz olyan komponenseket, amelyek az érzékeny nyálkahártyán keresztül felszívódva mérgezést okozhatnak. Erről azonban semmilyen információt nem közölnek a tájékoztatóban, mert ellenkezik a gazdasági érdekekkel. Pedig ráírhatnák a termékre, melyek azok a tünetek, amelyeknél még megelőzhetjük a bajt.
DIGITÁLIS HÁZIASSZONYODÁS
Amikor a második világháború után a GDP rendszerét megalkották, a kormány és a vállalkozások termelését belevették, ugyanakkor a fizetés nélküli munkát, mint például a főzést, takarítást, gyerekgondozást kihagyták belőle. Később több szakértő is rámutatott, hogy ez torzítja a teljes képet, ám ‒ Diane Coyle közgazdász szerint ‒ az elveket férfiak alakítják, így „némi huzavona, valamint a háztartási munka méréséről és értékéről folytatott viták után úgy döntöttek, az ezzel kapcsolatos adatgyűjtés túlságosan nagy feladat volna”.
Az, hogy nincsenek adataink a nők fizetés nélküli terheiről, a fejlesztési törekvéseket is akadályozhatja ‒ írja Perez. Az alacsony jövedelmű országok azért vannak tele bukott továbbképzési programokkal, mert azok arra a téves feltételezésre épülnek, hogy a nőknek rengeteg szabadidejük van. Ha a kormányok jobban kiaknáznák a női erőforrásokban rejlő lehetőségeket, érdemes lenne pénzt fektetniük a szociális ellátórendszer fejlesztésébe.
‒ A késő hetvenes, korai nyolcvanas években Maria Mies német szociológus találta ki a „housewifization” kifejezést, amit talán háziasszonyosodásnak lehetne fordítani. Akkoriban az Egyesült Királyság Indiába kiszervezte a kisebb manuális munkákat, például a csipkeverést. Mies mutatott rá arra, hogy az indiai nőket azzal a címszóval nem fizették meg rendesen, hogy úgyis otthonról dolgoznak, a csipkeverés egyébként is a házimunka része lenne ‒ mondja Faludi Julianna. Szerzőtársával, a szintén szociológus Michelle Crosbyval „digitális háziasszonyodásnak” nevezte el a folyamatot, amikor az online platformok, amelyek sok szempontból megkönnyítik az életet, a pandémia alatt újabb terhet róttak a nőkre, például azzal, hogy a közoktatást áttolták a háztartásokra.
De radar alatt vannak azok az otthonról bedolgozó nők is ‒ például adatrögzítők, gépelők, többnyire egyetemisták, kisgyerekes anyák vagy mozgássérültek ‒, akik a mesterséges intelligencia előretörése miatt vesztik el a munkájukat ‒ folytatja a szakértő.
MIKROFONT A NŐKNEK!
‒ Az elmúlt években több olyan folyamatnak is szemtanúi lehettünk, amely szintén beleillik az adatszakadékok témájába ‒ foglalja össze Bauer Zsófia. ‒ Az egyik például, hogy a fizetetlen otthoni munka problémája a pandémia alatt felerősödött, de arról szintén keveset tudunk, hogy a globális felmelegedés és az éghajlatkrízis mennyire máshogy érinti a nőket, mint a férfiakat. Adategyenlőség szempontjából viszont előremutató, hogy az ENSZ ezt felismerte, és a klímakezelés egyik irányvonala, hogy a nőkkel kapcsolatban több adatot kell gyűjteni. Például a világ más részein a mezőgazdaságban a nők dolgoznak többet, és az élelmiszer-előállításhoz szükséges vízszerzés tipikusan női feladat. Ez a felmelegedés miatt egyre nagyobb nehézséget jelent. De idetartoznak még a természeti katasztrófák, a hurrikánok, az árvizek, amelyek mindig együtt járnak társadalmi káosszal is. Márpedig olyankor radikálisan több a nők elleni erőszak.
„A pápák meg a királyok civódása, háborúk meg járványok minden áldott oldalon; a férfiak mind semmirekellők, nő meg jóformán alig akad. Igazán unalmas” ‒ írta Jane Austen. Azóta kétszáz év telt el, de azt, hogy a közéletnek még több nőre lenne szüksége, Perez még ma is létfontosságúnak érzi. A kutatások azt igazolták, hogy a női politikusok nagyobb eséllyel foglalkoznak a nőket érintő ügyekkel, valamint az oktatás és a gondoskodás kérdéseivel. A női újságírók nagyobb valószínűséggel mutatják be a női perspektívákat. A nők az akadémiai életben is kihangosítják a női hangokat, sorolja Perez, majd így folytatja: „Világos, hogy mi volna a megoldás a nemek közötti adatszakadék problémájára: először a nők reprezentációjában húzódó szakadékot kell megszüntetnünk. Mert amikor a nőket bevonják a döntéshozásba, a kutatásokba, a tudástermelésbe, akkor nem feledkeznek meg a nőkről. Amikor a nők képesek kilépni az árnyékból, hogy hallassák a hangjukat,
a szakadékok összezárulhatnak. Túl sokáig kezeltük úgy a nőket, mintha az úgynevezett alapértelmezett ember rendellenes változatai lennének, ezzel pedig hagytuk, hogy láthatatlanságba vesszenek. Most eljött az idő a nézőpontváltásra. Eljött az idő, hogy a nők láthatóvá váljanak.”
Fotó: Getty Images, Seasons Agency / Puzzlepix
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!