A filmjeiddel, zenéiddel, nyilatkozataiddal töltöttem az utóbbi napokat, legfontosabb üzenetük az volt számomra, hogy ne várd a sült galambot. Ha nem kapsz testhezálló feladatot, magad teremts magadnak lehetőséget, hogy megvalósítsd az álmaidat!
Erre útközben jöttem rá, hiszen öt évet töltöttem pályakezdőként a Vígszínházban, de arra sem volt módom, hogy megbukjak. Sok fiatalkori sikerrel meg a diplomámmal álldogáltam a szőnyeg szélén, nem kaptam szerepet, ezt nemigen lehetett elviselni. Tehát megcsináltuk a barátaimmal, Gáspár Andrissal és Kálid Artúrral a S.Ö.R.-t, a Shakespeare Összes Rövidítve című improvizációs játékunkat, bár akkor, huszonkilenc évvel ezelőtt egyikünk sem sejtette, hogy 2023-ban már a hétszázadik (!) előadás felé közeledünk majd a 6SZÍN színpadán.
Gratulálok!
Kezdetben a Vígszínháznak szántam a S.Ö.R.-t, de nem lelkesedtek az ötletemért. Szerencsére akkor már a Komédium Színházban dolgozott Radó Gyula művészeti vezetőként, nagyon hálás vagyok neki, mert befogadott minket. Szép sikert arattunk, megérte a rengeteg fordítói-szerkesztői munka és a befektetett saját pénz – sokszorosan megtérült –, ráadásul rájöttem, bármit eljátszhatok, megrendezhetek, ha képes vagyok sok munkát beletenni.
Ekkor lettem szabadúszó. Például nem osztották rám Hamletet, tehát megrendeztem és el is játszottam a Thália Színházban, majd Diósgyőrben, de rendeztem Macbethet, Rómeó és Júliát, Rocky Horror Show-t, nem sorolom. Szóval nem hagyom magam elszomorítani, ha valami nem kell, akkor csinálok mást, másutt. Egy mai huszonéves művész is megteremtheti magának a lehetőséget, legfeljebb akkor nem, ha filmrendező, mert az nagyon drága műfaj.
Valószínűleg sokat köszönhetsz a biztos angol nyelvtudásodnak és annak, hogy kiskorod óta zongorázol, gitározol. Már főiskolásként énekeltél angolul az Egyesült Államokban, de hallottam egy Kaliforniában forgatott filmsorozatról is, amelyben főszerepet játszol, bár ez itthon még nem publikus.
Majd ha bemutatják, ismertté válik a Two Minutes to Midnight (Két perccel éjfél előtt) című izgalmas sorozat, amely a 20. század ötvenes éveiben játszódik. A rendezőjét, a szerintem zseniális Hatvani Balázst, aki nem kapott lehetőséget itthon, de Amerikában megsüvegelik, és a Lions Gate forgalmazza a filmjeit, egy hazai forgatáson ismertem meg. Sokat beszélgettünk, aztán felhívott. Három hétig dolgoztam vele Kaliforniában, nagy kaland volt.
Meg kellett győznöm az ismert amerikai kollégákat, hogy helyem van közöttük európai színészként. Az operatőr eleinte levegőnek nézett, de amikor felvettünk egy jelenetet – egy gonosz sheriffet játszom –, hozzám lépett, gratulált, befogadott. Örültem, hogy egy amerikai szakemberrel átvehettem a szövegeimet, így nem volt akcentusom, ami nagy dolog. Persze nyolc epizódot még le kell forgatnunk…
A közelmúltban minek örültél?
Vicces lenne, ha azt mondanám, mindig örülök valaminek? Ildi, én nagyon szerencsés vagyok, elvégre azt csinálom, ami a mániám, szenvedélyem, szerelmem, ráadásul Ági a feleségem (Lestár Ágnes, Dallos Szilvia színésznő lánya, szinkronrendező – a szerk.), és van két csodálatos gyerekünk. A tizenhat éves nagyfiunk zseniálisan rajzol, külföldön is volt kiállítása. Mindennek fényében már nem érdekel, hogy nem kényeztetnek el díjakkal.
Vannak igaz barátaim, többek között Rudolf Péter, akire félistenként néztem fel kamaszkoromban, aztán felnőtt színészként már húsz éve játszom vele a Kövek a zsebben című darabot, amelyet én fordítottam. De soha, sehol nem voltam „brancsbeli”, aminek az is oka, hogy a látszólagos nyíltságom ellenére zárkózott vagyok. Ezt a feleségem mondta nemrégiben. Nem megyek bemutatókra csak azért, hogy lássanak, és találkozzak valakikkel…
Talán még nem szabadultam meg attól a mezőcsáti kisgyerektől, aki valaha voltam, aki úgy gondolta, ha az elsők között vagy, észrevesznek. Debreceni, drámatagozatos tinédzserként megkaptam a legjobb férfialakítás díját az országos színházi találkozón, sok országos szavalóversenyen is győztem, de a felnőttek világa más. Persze lehet, hogy egyszemélyes intézménynek tartanak, aki úgyis megcsinálja önmagát.
Nem illeszkedsz, nem helyezkedsz, mégis többször hallottam tőled, hogy anyukád kedvéért szívesen lennél a Nők Lapja címoldalán.
Egyszer a Beugró című népszerű sorozat egyik szereplőjeként már feltűntem a címlapotokon, de mára beletörődtem: akkor leszek szólóban a Nők Lapján, ha megkapom az Oscar-díjat. Majd keresel, én lassan-komótosan felveszem a telefont…
Humor nélkül tudnál élni?
Soha! Tán a legfontosabb segítség önmagunk és a világ elviseléséhez.
Erről jut eszembe, hogy a vadonatúj Legénybúcsú Extra című film is vígjáték.
Életem első apaszerepét játszom Rózsa Gábor filmjében, élveztem a fárasztó forgatást, jó volt a csapat. A fiatal rendező tehetséges, céltudatos szereplője a hazai filmvilágnak, testvérével közösen, a saját fillérjeikből készítette el Mentés másként című első filmjét. Siker lett.
Ezúttal megint együtt dolgoztak, és nekem nemcsak a film humora, de a bátorságuk is tetszik. Maguk teremtenek lehetőséget maguknak… Meg fogja nevettetni a nézőket! Különös, hogy a történet szereplői egy kastélyban rendezendő esküvőért vetélkednek, és az én esküvőm is…
…kastélyban volt. Emlékszem, elmesélted, milyen lesz a pontosan megtervezett, kastélyban tartandó esküvőd, közben kiderült, egy „kellék” még hiányzik: a menyasszony.
Ezen sokan derültek akkoriban, de betoppant Ági, akinek nem volt ellenére a romantikus környezet. Megértette, valamiféle ösztönös vonzódást érzek a szép iránt. Ezért vagyok mindig boldog Olaszországban, ahol térdig jársz az ókorban, középkorban, újkorban. Érdekel a történelem, a régészet, lenyűgöznek az antik romok, reneszánsz paloták, kastélyok, bútorok, festmények.
A magánéletemben is fontos, hogy szép tárgyakkal vegyük magunkat körül, például évek óta küzdünk Ágival, hogy az ízlésünk szerint újítsunk fel egy szépséges öreg házat, amelybe mindketten beleszerettünk.
Ehhez sziszifuszi erő és kitartás kell.
Mint a hivatásomhoz. Ha nem úgy indulsz a színházba vagy egy forgatásra, hogy ebben a szerepben te vagy a legjobb – még akkor is, ha huszonéves gyerek vagy –, akkor nem is leszel a legjobb. És nem lesz belőled az a nyolcvanas színész, Anthony Hopkins, Robert De Niro vagy Jack Nicholson, aki tényleg a legkiválóbb. Persze hallom néha kollégáktól, nem érdekes a népszerűség, ami szerintem ostobaság.
Vagy csak póz?
Lehet. Én élvezem, ha megismernek, hogy kedvesek velem, hogy szebb húst kapok, és egyáltalán tudják a nevemet. Gondolj bele, hány színészt tudnak az emberek felsorolni! Legalább háromezren vagyunk az országban, ebből tán ötvenet ismer a nagyközönség. Meg kell becsülni, ha közéjük tartozol! Hiszen nincs topon a szakmánk társadalmi és anyagi megbecsülése. Ma már egy színész nem jó parti! Páger Antal vagy Jávor Pál egy filmfőszerep tiszteletdíjából vehetett egy villát.
Ez elkedvetlenít?
Ugyan, még több munkára sarkall! Ha sorolni kezdeném az ötleteimet, új interjúba kezdhetnénk. Annyit azért elárulok, hogy a színházi rendezések mellett két filmtervem is van. Az egyik romantikus vígjáték, négy éve dolgozom rajta. Igényes közönségfilm lesz, kiváló, ismert kollégák mondtak igent a felkérésemre, miután megismerték a forgatókönyvet.
Csakhogy az első producerem kidőlt a sorból, aztán jöttek feltápászkodások, összeomlások, megaláztatások – ahogy lenni szokott –, most megint bizakodom. A másik tervem nagyszabású, nemzetközi, iszonyatosan sok munkát fektettem már bele. Shakespeare nyelvén írtam a forgatókönyvet – érthető, mint Nádasdy Ádám fordításai –, főszereplője a zseniális angol drámaíró, de többet nem mondhatok.
Legfeljebb azt teszem hozzá, optimista vagyok: ha játszhattam amerikai sorozatban, ha sok országban léphettem fel musicalekben, ez miért ne sikerülne? Közben a gitárom sem alszik. Majdnem kész a negyedik lemezem Fekete-Kovács Kornéllal, Palya Beával, Hrutka Robival, azt gondolom, csupa humor és líra. „Csend a ház mögött”. Ugye szép?
Péter, drukkolok neked, de megint két végéről égeted a gyertyát! Néhány éve rosszul lettél előadás közben, az Operettszínházban.
Igaz, de rendbe szedtek, és okosabban élek. Most is reggel hatkor kelek, hogy mindenre jusson időm, de ha tehetem, sziesztázom egy kicsit délután, mint az olaszok, hogy frissen induljak az esti előadásra. Tizenöt-tizennyolc előadásom van havonta, amit ifjonc koromban keveselltem volna, ma azt mondom, épp elég.
Van időm felkészülni és várni, hogy este a Cavemant, az Ősembert játsszam… Sok idő kell olvasásra, fordításra, írásra, munkaszervezésre és a családomra is. Néha nehéz egyensúlyt tartani, de a csillogó szemek csodát tesznek velem. Amikor érzem, hogy a nézők velem gondolkodnak, vagy meg tudom őket nevettetni… no, ez mindent megér!
(Fotó: Falus Kriszta)
