A diákjai megszavazták, hogy Mester Attila, a népszerű „Mesti” érdemli meg az Oscar-díjas tanár címet, kapott egy szobrocskát is. Feltételeztem, hogy Attila önérté­kelésének jót tett e megtisztelő elismerés, majd ámulva olvastam a MesTerápia című könyvében, hogy csak néhány napig hitte el, megérdemli a tanítványai szeretetét, aztán éppolyan szorongva lépett a tantermekbe, mint korábban. Önbizalom-hiányos sikerember? Rosszul érezte magát a bőrében a diákok jóképű kedvence? Attila megérti a csodálkozásomat, majd mosolyogva figyelmeztet, 2023-ban már egy „újjászületett” férfival beszélgetek, akinek az önértékelését egészségessé tette a leukémia.

Boldog gyerekből szeretetkoldus

– Tizenhárom éves koromig szerettem élni! Boldog gyerek voltam, jó bizonyítványokkal, focisikerekkel. Élveztem az edzéseket, a tanulást, a barátokat, a lányokat – meséli. – Aztán a harminckilenc esztendős apukám váratlanul elköltözött egy hölgyhöz, majd elvált anyutól. Óriá­si törést okozott bennem, hiszen ő volt a minta, rajongtam érte. Három évig gyászoltam! Közben a lányok kedvencéből zárkózott, feketébe öltözött, szúrós gyerekké váltam. Metallicát üvöltettem éjjel-nappal, feltehetően azért, mert az agresszív ritmus kifejezte a lelkiállapotomat. Iszonyatosan haragudtam édesapámra! Sajnos ő meghalt az első kemoterápiám idején, nem beszéltük ki a történteket. A bátyámmal együtt megszakítottuk vele a kapcsolatunkat, huszonöt évig nem találkoztunk. Nem mondhattam el, milyen érzés anyukám összeroppanásához asszisztálni – egy évig vele aludtam –, és milyen szörnyű haraggal élni! A harag olyan, mintha te vennél be mérget, és várnád, hogy annak ártson, akire haragszol. Nem volt időm megbocsátani sem, pedig ma, újjászületve, már rohannék hozzá… Arról már ne is beszéljek, hogy harminckilenc évesen lettem beteg, és akkoriban a házasságom sem volt boldog. Bedaráltak a hétköznapok. Állandóan rohantunk, egy percünk sem volt egymásra, viták, szemrehányások, fáradtság, majd némaság. Néha átvillant az agyamon, nem ismételheti magát a sors, hiszen a mi életünket nem zavarja egy harmadik. Ez ügyben is a leukémia tett csodát, hiszen a feleségem mindennap jött a kórházba, úgy törődött velem, és annyi erőt adott, mintha szerelmünk fénykorát élnénk, közben tanított és gondoskodott az óvodás meg a kisiskolás gyerekünkről. Ma újra szerelmes vagyok a feleségembe, és már tudom, hogyan lehet ezt megőrizni!

De ne szaladjunk előre, maradjunk a kamasz Attilánál, aki tizenhat éves korára megutálta a fekete szerkós önmagát, és tudatosan próbálta észrevenni a jót. Komoly sikereket aratott a focipályán, gólkirály is volt, közben testnevelő tanár lett, aztán egy kiváló, rákospalotai iskolában kezdett tanítani, ahol egymásba szerelmesedtek a német–testnevelés szakos Ancsival. Esküvő, gyönyörű feleség, két remek gyerek, rajongó tanítványok, mégsem érezte jól magát. Meggyőződése szerint úgy beléivódott kamaszkorában, hogy ő egy senki, akit nem lehet szeretni, hiszen az apja is elhagyta, hogy nem mert hinni a jóban.

– Szeretetkoldus voltam. Ha kedden éreztem, tapintottam a szeretetet, szerda reggelre elillant a hatás, és aggódni kezdtem, meg tudok-e felelni a jövőben, méltó maradok-e a szeretetre. Persze a szorongásaimról nem beszéltem édesanyámnak, bátyámnak, de még a feleségemnek sem. Talán így próbáltam megvédeni magam attól, hogy ismét úgy csalódjak valakiben, mint édesapámban? Szóval betegeskedett a lelkem, amire a testem figyelmeztetett.

Világszínvonal és születésnap

A figyelmeztetés majdnem három évig tartott. Az erős, sportos Attila 2015 novemberében olyan rossz­ vérképet produkált, hogy azonnal kórházba utalták, és csak 2018 szeptemberében kezdett ismét tanítani. Közben? Valószínűtlen szenvedés, fájdalom, izgalom. Tudta ő, hogy myeloid leukémiában szenved, amikor a csontvelőben és a vérben tumoros fehérvérsejtek alakulnak ki, azt is hallotta sokaktól, hogy tíz betegből általában egy éli túl, de nem készült a halálra. Fenntartás nélkül bízott a nagy tudású, emberséges orvosaiban, s ha a felesége meg a gyerekei fényképére nézett, edzőtáborként fogta fel a kórházi „kínzatások” stációit.

1. Először kemót kap nagy dózisban. Az első után „csak” a látása romlik, a második után tüdőgyulladás, veseleállás, borzalmas rosszul­létek, a lába elefántnyira dagad. Januárban hazaengedik, de hetente kontrollvizsgálat, tüdőröntgen.

2. Májusra úgy felerősödik, hogy a doktornő közli, alkalmas őssejtátültetésre, és csodával határos módon nem kell várakoznia, mint sokaknak, mert a bátyja alkalmas donor.

3. A kórház második emeletén, ahol világszínvonalú orvosi beavatkozások zajlanak, Attila szkafanderszerű kezeslábast visel az üvegfalú, kicsi kórteremben, az orvosok is így lépnek be hozzá. Kemóval „fűszerezett” előkészítés után belécsorgatják a bátyja két deci mennyiségű, ép őssejtjeit, majd este
bemennek hozzá az orvosok meg az ápolónő, és együtt kiáltják: Boldog születésnapot! 2016. július 27.

Azóta a család ünnepli e második születésnapot. És a beavatkozás után? Hallgassuk Attilát!

– Valószínűtlen a bezártság, kívül vagy téren és időn, senki sem látogathat, lábadozol. Harminc napig. Hányás, minden kicsorog belőled, iszonyatos gyengeség. Óriá­si szerencse, hogy ekkor zajlik az olimpia, én mindent nézek. Hosszú Katinka győzelmei sokat segítenek.

4. A harmincnapos kórház után jön a hetvennapos(!) „vigyázás”. Függöny le, szőnyeg el, a lecsupaszított, újrafestett lakásuk steril szobájában lakik egyedül, mert életveszélyes lenne bármilyen fertőzés. Ancsi, a felesége a közelben bérel lakást a két gyerekkel, és naponta látogatja, űrhajósra emlékeztető öltözékben, maszkban, kesztyűben. Előfordul, hogy huszonnyolcféle gyógyszerrel kezdődik a reggele, kilökődésgátlók, szteroidok, ki is teszi valamennyit a közösségi oldalára: „Ez a reggelim.”

5. Attila másfél év után meri először kimondani: talán meggyógyultam.

Kicsit meg kellett halni

A barátai, kollégái és sporttársai két egész napos focibajnokságot szerveztek az érdekében, hiszen ha mindkét szülő pedagógus, megrendíti a költségvetést egy hosszú betegség. Az elsőre hatvannégy csapat nevezett, húszezer forint volt a nevezési díj, három és félmillió forintot fociztak össze. Félezer ember volt a műfüves pályákon, a kisfiát is befogadta az egyik csapat. Attila két kemoterápia között kapta a képeket a meccsekről…

– Én tépelődtem azon, szeretnek-e az emberek? Őrület, hogy kicsit meg kellett halnom a tisztánlátáshoz! – mondja meghatottan.

A tisztánlátás és a történtek megértésének vágya késztette arra, hogy már a lábadozás idején habzsolja az önismeretről, önfejlesztésről, párkapcsolatokról és nevelésről szóló könyveket. Legalább százötvenet olvasott el, közben négyszáznál több hasznos módszert gyűjtött össze. Olyan csillogó szemmel magyarázza, hogy azért tartja ajándéknak a leukémiát, mert a jóvoltából döbbent rá, hogy az emberek többségéhez hasonlóan alig volt fogalma a lelki egészségről, és általa jött rá, miként irányíthatja tudatosan az életét, hogy nem negyvenhat évesnek, hanem harmincnak látszik.

– Hatalmas tudásanyagot halmoztak fel eleink és tudós kortársaink, csakhogy az embereknek nincs idejük vaskos tanulmányokra, tehát nem kellett feltalálnom a spanyolviaszt, elég volt kipróbálnom a hasznosnak tűnő módszereket, hogy röviden, érthetően adjam tovább szóban, könyvben, gyakorlatban másoknak. Rengeteget tudnék sorolni, de most érjük be a párkapcsolat méregtelenítésére alkalmas „gyertyázással”, amelyet mi is gyakorlunk a feleségemmel, hogy meghallgassuk, miként érzi magát a másik, és min kell változtatnunk, hogy még jobban legyen. Kiváló módszer a „beszélgetés magammal” reggel és este, vagy az ötperces „gyerekidő”, ami lehetővé teszi, hogy veszekedés nélkül indulhassunk óvodába, iskolába, vagy a tanítványaim egyik kedvence, a „meleg zuhany”. Ilyenkor egy gyerek háttal ül az osztálynak, a többiek pedig sorolják, miért lehet őt szeretni. Döbbenetes a hatása!

Gyógyulás és mások gyógyítása

Sokaktól hallottam, hogy konkrét módszereket tanultak Attila könyvéből, aki lelkesen hajtogatja, folyamatosan kell gyakorolni, mert akkor lesz hatásuk. Maga is ezt teszi, s szerinte e tudatos önfejlesztésnek köszönheti, hogy harmonikus a családi élete, hogy a tanítványainak élmény a tesióra, és osztályfőnökként sok öröm éri, mert a „gyerekeinek” természetes a szeretetnyelv, az értő figyelem, az együttérzés vagy a kérés. A jövő tervei is a tanítványaihoz kötődnek, mert egyre biztosabb abban, szükség lenne a diákok lelki egészségével foglalkozó tantárgyra. Lehetne a neve: emberismeret. Sok barátja, kollégája, köztük a felesége is támogatja az ötletét, hiszen nem könnyű ma gyereknek lenni…

– Amikor a tankönyvön dolgozom, nemcsak önismeretre, kapcsolatteremtésre, konfliktuskezelésre vagy párkapcsolatokra gondolok, hanem szegény kis utódaimra is. Persze tudom, nem minden gyereket roppant össze a szülők válása, mint engem a nyolcvanas években, de bizony számosan érzik magukat nagyon rosszul a bőrükben emiatt. És jó lenne, ha rajtuk nem egy súlyos betegség segítene, hanem az a magabiztosság és lelkierő, amellyel felvértezzük őket!

2 fotó