Halászi Ildikó és férje, Imre hatvanéves koruk körül vágtak bele egy merész terv megvalósításába: elköltöztek otthonuktól tizenháromezer kilométerre, egy indonéz szigetre, a Balitól keletre található, nyolcszázezer lakosú Sumbára. Ildikó éppen kókuszitalból süt palacsintát fürdőruhában, amikor hívom…

Honnan jött az ötlet, hogy Sumba szigetére költözzetek?

Egy régebb óta itt élő magyar házaspár, Róka Zoltán és a felesége, Klári resortot kezdett építeni, ahol házhelyeket lehetett bérelni és azokra házakat felhúzni. Elgondolkoztunk a lehetőségen, és úgy döntöttünk, jövünk. Tavaly nyáron érkeztünk, amikor már lakhatók voltak a házak.

Sokáig tépelődtetek?

Nem. Pillanatokon belül elkeltek a telkek, nagyon sok magyar akart és akar idejönni. Egy-két napon belül rábólintottunk a lehetőségre. A szüleim már nem élnek, egyedül az érintett fájdalmasan, hogy a két nagylányommal nem tudtunk együtt karácsonyozni, amire korábban még nem volt példa. Viszont a legkisebb lányunkat, Nórit magunkkal hoztuk.

Mi vonzott benneteket ebben a lehetőségben?

Elértünk abba a korba, amikor már annyi mindent csináltunk az életben, hogy kicsit belefáradtunk, belefásultunk. A Magna Cum Laude ezt énekli az egyik dalában: „Színezd újra, színezd újra, az életet, ha megfakulna.” Hát akkor színezzük újra! Két évre szól a munkavállalói vízum. A házunk mellett növényiital-bárt fogunk üzemeltetni. Otthon is ilyen profilú vállalkozásunk volt. Idehoztuk a tudásunkat, igaz, az itteni alapanyagokkal újra kellett kezdeni a kísérletezést.

Nálatok most nyár van?

Mondhatjuk azt, hogy itt mindig nyár van. Most az esős évszak közepén járunk. Ezzel együtt a szigetnek ezen a részén inkább száraz az időjárás, a másik felén több a csapadék, ott sok gyümölcshöz is hozzá lehet jutni, nálunk sajnos kevésbé. Ananászt és dinnyét ritkán kapunk, de papaját és banánt gyakrabban, utóbbiból ráadásul sokféle elérhető. Van a pici, nyolccentis, nagyon édes és finom verzió, amit nem egyesével vagy kilóra lehet megvásárolni, hanem fürtökben. Aztán van a nagy, zöld banán, amiről azt gondolod, hogy éretlen, de nem az. A kedvencünk pedig az, amiből a helyiek a pisang goreng, vagyis sült banán nevű ételt készítik, ami rendkívül finom. Olyan palacsintatésztába forgatják bele a gyümölcsöt, ami keményítőt is tartalmaz, ettől jó ropogós lesz a kérge.

Hogyan táplálkoznak a helyiek?

Az olcsó élelmiszert keresik. Naponta háromszor esznek rizst, hagymából, fokhagymából, zöldségekből, levelekből készítenek hozzá feltétet, de olyan levelekből, amilyeneket én korábban még soha nem láttam. Sajnos mindent nátrium-glutamáttal (ízfokozó adalékanyag – a szerk.) ízesítenek, és rengeteg cukrot használnak. A fővárosban egyetlen helyen találtam eddig húst. De én már annak is örülök, hogy most már hozzájutok vajhoz és sajthoz.

Milyen a természet?

Pont olyan, mint amilyenre az ember otthon a kanapén ülve vágyik, amikor arra gondol, hogy elege van a civilizációból. Érintetlen part, fehér homok, szinte vízszintesen dőlő pálmafák, kókuszdiók. Mi a sziget keleti partján élünk, de egyszer szeretném látni a nyugati részt is, ahol rengeteg a vízesés. De egyelőre nem szívesen mennék oda, mert ott bizony már előfordult, hogy elvágták egy-egy ember torkát, ha nem adott pénzt az útonállónak. Itt nálunk viszont annyira biztonságos, hogy tárva-nyitva hagyhatjuk az ajtónkat, akkor sem történik semmi baj.

Milyen mentalitásúak a sumbaiak?

Elképesztő szegénységgel találkoztunk itt, egy óvónő például néhány ezer rúpiát keres havonta, ami négy-ötezer forintnak felel meg. A jobban keresők is legfeljebb negyven-ötvenezer forintnyi összeget visznek haza. Ennek ellenére kedvesek, vidámak, fülig ér a szájuk, állandóan énekelnek és táncolnak. Az oktatás meglehetősen alacsony színvonalú, szinte nincs szakképzés. Kis túlzással: akinek van kalapácsa meg fúrója, az már autószerelő. Ha valaki elmúlt tizennyolc éves, bemegy a hivatalba, és kér egy jogosítványt. Nem túl megnyugtató ez a tudat, ennek ellenére nem láttam balesetet. Mondjuk, dudál is mindenki állandóan az utakon, ezzel jelzik, hogy vigyázz, jövök! A buszok hihetetlenül néznek ki, körberakják lila, zöld, piros égőkkel, és tömve vannak, már csak azért is, mert kecskéket és egyéb állatokat is szállítanak rajtuk. Mi inkább autót bérlünk, ha el kell intéznünk valamit.

Említetted, hogy mennyire kedvesek.

Nagyon! A férjem egyszer belázasodott, komolyan rosszul volt, nem tudtuk, nem maláriás-e. Valahogy elterjedt a híre, hogy beteg, és este hét körül azt vettem észre, hogy gyülekeznek az emberek, és húsz percen belül a fél falu ott ült a nappalinkban. Az egyikük a férjem fejét, a másikuk a lábát masszírozta, olajjal kenegették. Máskor egy szombat délután egyszer csak nyüzsgés támadt a teraszon. Ott ült egy ismerősöm a teljes családjával, és arra várt, hogy bejöhessenek. Egyszerűen látogatóba érkeztek. Ha jönnek, egyrészt mindig hoznak ajándékot, például cserepes virágot, másrészt biztos, hogy legalább két óráig maradnak. Nem érdekli őket, ráérünk-e, fel sem merül bennük, hogy esetleg zavarhatnak. Annyira kedvesek és vidámak, hogy egyszerűen nincs szíved azt mondani nekik, hogy inkább pihennél.

Mi jellemző a családokra?

Nem igazán létezik szociális háló, de a családok összetartanak. Együtt vagy szomszédos házakban laknak, és segítik egymást. Például gyakori, hogy a nagymama vigyáz a kicsikre, amíg az anyuka dolgozik. A múltkor benéztem egy család otthonába, mellbevágott a látvány: a nappali körülbelül kétszer két méteres, az egyetlen, ablaktalan szobában pedig heten alszanak. Érdekes módon nem párnára, hanem téglára hajtják le a fejüket. Szinte semmijük nincs, de ha valaki kicsit is ad magára, akkor beszerez néhány óriási hangfalat, ugyanis a legtöbben imádnak karaokézni. Találkoztam valakivel, aki hűtőre kért kölcsön: a hűtőből semmi sem lett, ellenben péntek esténként halljuk, ahogy dübörög a zene a házukban a hűtő helyett vásárolt hangfalakból. Házasságkötés előtt a vőlegénynek fizetnie kell a lányos családnak, méghozzá vadlóval, vízibivallyal, tehenekkel. Minél tanultabb egy lány, annál nagyobb az értéke. A lány köteles ellátni a szüleit, amikor azonban férjhez megy, követi társát az új otthonukba, és nem tud tovább gondoskodni a szüleiről: ezért a veszteségért kárpótolja a férj a családot. A bankok nősülési kölcsönnel is segítik a fiatalembereket. A házasságban a férfi az úr, itt nem kirívó eset, ha egy férj tettlegességhez folyamodik. Úgy látom azonban, hogy a fiatalabbak már másként állnak ehhez.

Miben hisznek a helyiek?

A többségük keresztény, de kisebb részük még a régi, marapu vallás híve, főleg az említett vadabb, nyugati részen. Ez egy tőlünk nagyon idegen hitrendszer, például olyan szabályokon nyugszik, hogy ha az úr meghal, a szolgának is meg kell ölnie magát. Egyébként muzulmán mecseteket is látni, a fővárosban gyakran szól a müezzin, és teljes békében élnek egymással a muzulmánok és a keresztények.

Van-e egészségügyi ellátás?

Imre egyszer kórházba került, és nagyon jó tapasztalatokat szereztünk. Kedvesek, jól képzettek az orvosok, úgy tudom, többségük Ausztráliában tanult. A kórház rendkívül jól felszerelt, a betegek naponta ötször, minőségi ételeket kapnak. Nincs társadalombiztosítás, aki kórházba kerül, annak fizetnie kell. Sajnos hallottam olyan esetről, hogy valaki azért halt meg, mert nem volt pénze igénybe venni a kórházi ellátást. Igaz, a helyieknek az egyszerűbb beavatkozásokért nem kell fizetniük. Imre tíz napot töltött kórházban, és az egész a vizsgálatokkal, köztük CT-vel, a napi ötszöri étkezéssel körülbelül százhúszezer forintba került. Fogorvosnál is jártunk, érdekes élmény volt. Képzelj el egy kissé furcsa babaházat rózsaszín lepedőkkel, szinte szkafanderbe öltözve rendelő fogorvosokkal, és maszk nélkül, rövidnadrágban a sorukra váró páciensekkel. Különleges világ, nagyon eltér attól, amit mi megszoktunk, ezért aki kérdezi, annak azt tanácsolom, felejtse el az otthoni tapasztalatait, és ne kezdjen összehasonlítgatásokba. Én már el tudom fogadni az itteni jelenségeket úgy, ahogy vannak.

El tudod képzelni, hogy hosszú távon maradjatok?

Igen. Úgy jöttünk, hogy lesz, ami lesz, hagyjuk történni a dolgokat. Egyelőre izgalmas a projekt, ami kezd felállni. A repülőjegyek irgalmatlanul drágák, csak ide egymillió forint feletti összegbe kerültek, úgyhogy egyelőre nem gondolkodunk utazáson. Itt végre nem kell tervezni, legfeljebb a következő napra, és már csak emiatt is nagyon boldogok vagyunk.

Galéria | 2 kép

Újrakezdett élet nyugdíjasként

Újrakezdett élet nyugdíjasként

Fotó megosztása: