A  Nők Lapja Életmódváltó program idei versenyzői számára felszabadító élmény volt, amikor megértették, hogy nem kell tökéletesnek, mindentudónak, többkarú istennőnek lenniük. Balogh Edit az élete számos területén tapasztalta, milyen nagy ereje van a többiek támogatásának. „Eljutottam végre oda, hogy merek segítséget kérni másoktól. Azzal kezdtem, hogy begyűjtöttem jó néhány egészséges receptet a facebookos ismerőseimtől. Az élethelyzeti válságomhoz segítségül hívtam egy régi ismerősömet, aki emberierőforrás-tanácsadó, és most közösen próbáljuk kibogozni az összegabalyodott életfonalamat. Visszatértem az edzőterembe, és remek segítőre találtam ott is. Egy régi tanítványom anyukája lett a személyi edzőm, illetve annál több: a példaképem és barátnőm.” De ha a segítség ennyivel jobbá teszi az életünket, akkor miért olyan nehéz kérni? 

EGYSZER MAJD KÉRNI FOGUNK MAGÁTÓL VALAMIT…

– A segítségkérés dinamikája összetett és nagyon aktuális kérdés – mondja Mihályi Helga szociológus. – Az, hogy nem fogadunk el segítséget, egyértelműen a bizalmatlanság jele, nálunk, magyaroknál ez a történelmünkből is fakad, gondoljunk csak az előző rendszerre, a besúgók világára. Függetlenül attól, hogy ez valakit személyesen érin­tett-e, mindenképpen magunkban hordozzuk a gyanakodást. Hátsó szándékot feltételezünk: „Miért is adja ezt nekem? Biztos elvár érte valamit.” Belénk ivódott, hogy ha elfogadjuk a támogatást, akkor egyszer majd kérni fognak tőlünk valamit cserébe. 

A rendszerváltás óta sem javult a helyzet, sőt, az emberek egy része odáig jutott, hogy senkiben nem szabad bízni. A bizalmi és szolidaritási háló szétszakadt, a társadalmi integráció végtelenül meggyengült, és ennek eredménye az anómiás társadalom. Ez egy olyan állapot, amelyben a közös normák és értékek megroppannak, nincs mihez igazodni, eltűntek a kapaszkodók, nem tudjuk, hol húzódnak a korlátok és mik a szabályok. Amikor egyik napról a másikra új szabályok születnek, akkor az emberek úgy érzik, semmi sem biztos, bármit meg lehet tenni, és ez erősíti a bizalmatlanságot, gyengíti a másokkal szembeni szolidaritást. Az egyén szintjén nagy szerepe van annak is, ki mit hoz otthonról. Aki azt tanulja meg, hogy „mi mindent megoldunk egymagunk”, az nemcsak bizalmatlanságból, hanem rutinból, a megszokott mintát követve igyekszik így tenni. Sokan a saját gyereküktől sem fogadnak el semmit, ha úgy érzik, nem tudják viszonozni. A szimmetria nagyon erősen jelen van a segítségnyújtás terén, ha kapunk egy bizonyos nagyságú támogatást, azt pontosan olyan mértékben szeretnénk visszaadni.

A VILÁG LEGTERMÉSZETESEBB DOLGA?

Akinek mindig felhánytorgatják, hogy „bezzeg, amikor megszorultál, én adtam kölcsön”, „ha a gyerek beteg lett, én vigyáztam rá”, az egy idő után hajlamos az erején felül is magára vállalni feladatokat, csak ne kelljen ezt hallgatnia. Az életkor is számít; az idősebb generációknál erős mozgatórugó a kölcsönösség elve, ugyanakkor megszokták, hogy sokféle segítség alanyi jogon jár, legyen az gyes, szociális támogatás, családi pótlék, néhány nap a vállalati üdülőben. A fiatalabbak nem veszik olyan szigorúan a kölcsönösséget; számukra ezért természetes az önkénteskedés, a rászorulók segítése, és a szociológus szerint ez felkeltheti bennünk a reményt, hogy a társadalmi szolidaritás lépésről lépésre visszaerősödik.

Gyakran tapasztalni, hogy a személyes, ismerőstől vagy rokontól érkező segítséget nehezebben fogadjuk el, mint az intézményes támogatást. A magyarokban benne van, hogy a hivatal dolga segíteni, hiszen az a feladatuk, az ügyintézőt azért fizetik. A családtagok részéről jövő felajánlásra azonban néha nehezebb rábólintani.

– Magától értetődőnek gondoljuk, hogy odaadnánk a fél vesénket a közvetlen családtagunknak, ha ezzel segíthetnénk rajta, és elfogadnánk, ha mi kerülnénk bajba, de amikor valóban ebben a helyzetben találjuk magunkat, semmi sem ilyen egyértelmű – meséli Mihályi Helga. – Én az élet egyéb területein józanul mérlegelek, tudom, mi az, amire nem vagyok képes egyedül, és elfogadom a segítséget, a húgom mégis évekig győzködött, hogy nekem adhassa a veséjét. Rajta voltam a transzplantációs listán, és ha adódott volna lehetőség, természetesen éltem volna vele, de nem így történt. Három év után egyeztem bele, hogy jó, végezzék el a vizsgálatokat, hogy a húgom egyáltalán alkalmas-e számomra donornak. Nyilván az ő egészségét féltettem, pedig utánaolvastam, és tudtam, hogy a donorok sok esetben jóval egészségesebb életet élnek a műtét után, hiszen rendszeresen járniuk kell kontrollra, és odafigyelnek magukra. Az volt bennem, hogy ezt nem fogadhatom el, mert ő a testvérem, és mi van, ha mégis baj történik. Két éve elvégezték a műtétet, mindketten jól vagyunk, de én még mindig úgy érzem, hatalmas áldozat volt a részéről, óriási hőstett, miközben ő úgy érzi, ahogyan korábban én is gondoltam, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga.

EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS CSOPORTSZELLEM

Regős Judit családi tanácsadó azt mondja, ha valaki már meg tudja fogalmazni, hogy segítségre van szüksége, majd átlátja, pontosan miben, akkor sokkal jobban fel tudja térképezni azt is, kitől tudná megkapni. És ez már fél siker. 

– A jelenség egészen az iskolarendszerig visszavezethető – mondja a szakember. – Gondoljunk csak az intézményes ellátórendszer első lépcsőire, a bölcsődére, óvodára, ahol még központi szerephez jut a közös játék, az együttműködés, a kicsik megtanulnak kooperálni. A gyerekek együtt játszanak a homokozóban, nem jelent gondot elkérni a lapátot vagy a sütiformát. Attól függően, ki mit látott otthon, az egyik kedvesen kér, a másik elein­te odacsap, de idővel mindannyian beletanulnak, hogy egymást segítve többre képesek. Az iskolában ezzel szemben generációkon át sokkal nagyobb hangsúly került az egyéni munkára, a saját teljesítményre, magunknak szereztük a piros pontot, és aki súgott, büntetést kapott. Manapság szerencsére egyre jobban előtérbe kerülnek a csoportos feladatok, a projektmunkák, amelyeknek nemcsak az általuk nyert tudás a haszna, hanem az is, hogy a gyerekek megtanulnak segítséget kérni, együttműködni, felismerni, mi az erősségük, és miben szorulnak támogatásra. Ők már megértik, hogy sokkal keservesebb egyedül boldogulni, és hogy akkor tudnak másokkal hatékonyan együtt dolgozni, ha meg tudják fogalmazni, miben van szükség a többiek együttműködésére. 

Azok, akik mindent egyedül akarnak elvégezni a saját mikrokörnyezetükben – legyen az a család vagy a munkahely –, gyakran jutnak el a kimerülésig, kiégésig, egyre több lesz a konfliktus, többen magukra húzzák a mártír szerepét. Ennek persze gyakran van egy másik oldala is, mert akad olyan, aki „stratégiai tudatlanságban” szenved. Nem tudja bekapcsolni a mosógépet, nem tud ebédet főzni, „én ehhez ügyetlen vagyok”, képtelen a számítógéppel átállni egy új rendszerre, ezért mást kér meg, hogy töltse fel helyette az adatokat. Amikor azonban a másik egy betegség vagy utazás miatt időszakosan nem elérhető, kiderül, hogy érdekes módon mégis képes rá. Nem mindenki egyformán segítőkész, ezért fontos megtanulnunk pontosan kommunikálni azt, hogy szükség van a másik együttműködésére is. 

NEM SZÉGYEN

Akadnak, aki nemcsak kommunikálni nem tudják, de még önmaguknak sem merik bevallani, hogy segítségre szorulnak.

– Gyakran az önértékeléssel van gond – magyarázza Regős Judit –, az illető úgy érzi, ha nem vállal mindent magára, akkor nem szerethető, értéktelen. Mindkét nemnél találkozunk ezzel a mentalitással, csak az „egyedül kell megoldanom” kategóriába tartozó területek mások. Egy férfi jellemzően ritkábban fordul orvoshoz, pszichológushoz, nem kér segítséget, mert a férfiak – nagyon károsan – gyengeségnek bélyegzik a testi vagy lelki fájdalmat. A legtöbb nő a család körüli feladatokat végzi egyedül, és nem szakít saját magára időt, mert az a tévképzet él a fejében, hogy mégis milyen anya az, akinek fárasztó a napi munka után a családját kiszolgálni, főzni, vásárolni. Még mindig szégyellnivaló, ha valaki azért kér segítséget, mert szeretne kicsit önmagával foglalkozni, vagy szórakozni, barátnőkkel lenni. A Szülők Háza (szülői készségeket fejlesztő program – a szerk.) közösségei erről is szólnak, hogy merjünk segítséget kérni, beszélgessünk egymással, és derüljön ki, hogy mindenkinek szüksége van a többiek támogatására. Ne higgyük azt, hogy a szomszédnál folyton makulátlan rend van, vagy hogy az osztálytárs anyukájának nincs problémája. Beszélgetnünk kell, hogy észrevegyük, mindenkinek lyukas a kabát valahol, de ez nem baj! A terápiás foglalkozásoknak is az az egyik céljuk, hogy megtaláljuk, milyen felszabadítható segítő közeg áll még rendelkezésünkre. Sokszor vannak körülöttünk olyanok, akikkel kapcsolatban eszünkbe sem jutott korábban, de szívesen segítenének. Mert lehet szólni a másik anyukának, hogy hozza már haza a mi gyerekünket is az edzésről. Cserébe két adag palacsintát sütünk, és az egyiket odaadjuk nekik. Meg lehet kérni a szomszédot, hogy ha gyógyszertárba megy, a mi receptünket is váltsa ki. Nem mindenkinél van hadra fogható nagymama, nagynéni, ezért a környezetünkben is érdemes körbenézni. De ez működik a munkahelyen is: ma légy szíves maradj bent te, mert muszáj elmennem a gyerekért, jövő héten meg maradok én. Ha valaki úgy érzi, senkitől nem tud segítséget kérni, akkor keresse meg a hibát a rendszerben, mert biztos akad megfelelő személy körülötte, csak ő valamiért nem látja. 

SEGÍTS JÓL! 

A járványhelyzet kezdetén, a lezárások idején egyértelműen pozitív irányba mozdultunk el; az egymásrautaltságban új közösségek szerveződtek, ismerősök és szomszédok vásároltak be az időseknek, mindenki igyekezett szabadtéren találkozni, vagy online tartani egymásban a lelket. Regős Judit szerint sajnos a változás nem bizonyult tartósnak. 

– Most a rezsiválságban, a Covid és a háború okozta mentális krízisben nem látom, hogy az emberek összefognának.
Behúzódunk az otthonunkba, bezárkózunk, és nem látunk tovább a saját jövőnknél. Pedig annyi lehetőség adódna: egyedülálló szülők összeköltözhetnének, a családok magukhoz vehetnék a téli hónapokra az idős szülőket, együtt a problémákra is hatékonyabban találhatnánk megoldást, már a közös gondolkozás is segítene. És meg kellene tanulnunk jól segíteni. A nehéz sorsú emberek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy mindent egyedül oldjanak meg, mert egyetlen vagyonuk az önbecsülésük. Rá kell hangolódnunk a másikra, nem szabad jobban tudnunk, mire volna szüksége. Akadnak segítők, akik jönnek, mint a forgószél, elintéznek mindent, amit problémásnak látnak, de ez sokszor leginkább nekik jó érzés, mert azt élik meg, hogy milyen sokat tettek egy embertársukért. Ha ráhangolódtunk a másikra, egy idő után érezni fogjuk a finom jeleket, utalásokat, hogy valójában mire van szüksége. És ne sértődjünk meg, ha visszautasítanak, hiszen idő kell a bizalomhoz. 

Ahogy mindenki környezetében akad segítő kéz, úgy mi magunk is egészen biztosan tudunk valakivel jót tenni. Lehet, hogy egy aprósággal kifejezetten sokat lendítünk a másikon, mert vannak szívességek, amelyek tényleg nem kerülnek semmibe. Például elvisszük az illetőt autóval, ha úgyis egy irányba megyünk; ajánlunk egy jó szakembert, megfelelő boltot, értesítjük egy új lehetőségről, elirányítjuk a lelkiismeretes orvoshoz, felhívjuk, ha hallottunk neki való álláslehetőségről. Gyakran kifejezetten nagy segítség, ha kölcsönadunk valamit, így a másiknak nem kell megvennie a nagy létrát, a különleges tortaformát, a sílécet, a kárpittisztítót. Segítség lehet a jó szó, a hasznos információ, a dicséret, a megerősítés. Ma nekem, holnap neked, és így kialakul a körforgás.