A hosszú éveken, akár évtizedeken át tartó emberrablási ügyek kérdések sokaságát vetik fel emberismeretről, figyelemről, arról, hol a magánélet határa, mit tesz, mit tehet a rendőrség, a tágabb család, a közösség. És persze arról is, miféle személyiségtorzulás juttat el valakit odáig, hogy egy másik embert teljes mértékben az uralma alatt akarjon tartani. A közvetlen környezet érintettsége is alapkérdés. Mert el lehet-e hinni, hogy egy hétgyerekes anya mit sem sejt arról, hogy egyik lánya, eltűntnek hitt gyereke, ott él vele a házban, lent a pincebörtönben? Milyen lehet az az életközösség, ahol egy feleségnek nem tűnik fel, hogy a férje ideje nagy részét a pincében tölti, ahová rejtélyes csomagokkal jár-kel? A békés, élhető, nyugodt Ausztriában komoly társadalmi vita indult arról, hogyan lehet észrevenni, ha a közvetlen szomszédságban valami rendellenesség zajlik, mire érdemes figyelni, hogyan válik valaki kettős életű szörnyeteggé, és van-e ennek bármi jele a külvilág számára.
Börtön a pincében
Josef Fritzlnek és feleségének hét gyermeke született, de arra, hogy miért éppen Elisabethtel tette az apja, amit tett, nincs kielégítő válasz. A lányt az apja tizenegy éves korától zaklatta szexuálisan, és rendkívül szigorúan tartotta. A tágabb környezet számára Fritzl egy volt az amstetteni polgárok közül, nyugdíjas mérnök, problémátlan lakó, aki szívélyesen köszönget az utcán. Hogy hogyan jutott oda, ahová jutott, elképzelni is nehéz, de tény, hogy 1984 augusztusában arra kérte tizennyolc éves lányát, segítsen neki lent a pincében egy ajtót a helyére illeszteni. Ez az ajtó zárta el aznap a lányt a világtól huszonnégy évre. Fritzl ezután részt vett az eltűntnek hitt Elisabeth keresésében, mígnem „érkezett” a lánytól egy levél, hogy ne keressék, elment, csatlakozott egy szektához.
Elisabeth egy szűkös, elhanyagolt, néha patkányok látogatta pincerészben élt, ide járt le az apja, és nemcsak azért, hogy élelmet vigyen – rendszeresen megerőszakolta a lányát. Ebből a vérfertőzésből hét gyermekük született. Néhányat közülük az apa (nagyapa?) felvitt a lakásba, azt hazudva feleségének, hogy a gyerekeket a ház előtt találta, mellettük Elisabeth levelével, melyben a szülei segítségét kérte a felnevelésükhöz.
Az egész történetre 2008-ban derült fény, amikor Elisabeth és apja elsőszülöttje, a pincevilágban élt tizenkilenc éves Kerstin súlyos beteg lett. Anyja hosszas könyörgésére Joseph Fritzl elvitte a kórházba, addigra a lány veséje és tüdeje szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Az orvosok döbbenten észlelték, hogy a beteg semmilyen rendszerben nem szerepel, és csodálkoztak, miért olyan ellenséges és agresszív a nagyapa, amikor kérdezgetik. A rendőrséghez fordultak, akik a bejelentés hatására újranyitották az eltűnt Elisabeth huszonnégy évvel korábbi aktáját. Fritzl rendszere összeomlóban volt, előre menekült hát, és a legsúlyosabb fenyegetések mellett elvitte a lányát is a kórházba. Az orvosokat újabb sokk érte. Egy viaszosan sápadt, koránál legalább húsz évvel idősebbnek tűnő nő jelent meg, látható rémületben, megfélemlítve. Ettől kezdve borult minden, a rémtörténet nyilvánossá vált.
Horror a Priklopil- és Fritzl-házban – Mi lett a megtalált lányokkal?
Horror a Priklopil- és Fritzl-házban – Mi lett a megtalált lányokkal?
Csak te és én
Natascha Kampusch története hasonló, ő tíz és tizennyolc éves kora között volt egy Wolfgang Priklopil nevű férfi fogságában. Hogy ne legyen ereje megszökni, a férfi éheztette, fenyegette, időnként verte és meg is erőszakolta. Idővel mégis egyre gyakrabban engedte ki a szűk cellából, olyankor társasjátékoztak, sőt egy alkalommal síelni is elutaztak. Ezt a kirándulást Natascha később letagadta a nyilvánosság előtt, nyilván azért, mert tartott a számonkéréstől. Az emberek előbb veszik górcső alá az áldozat viselkedését, mint az elkövetőét, és ha úgy ítélik meg, nem tett meg mindent a szabadulásért, kevesebb együttérzéssel fordulnak felé. Az is megrökönyödést váltott ki, amikor kiderült, hogy a lány elsírta magát elrablója halálhíre hallatán. Wolfgang Priklopil ugyanis a szabadulás, pontosabban szökés napján öngyilkos lett.
A két nő rehabilitációjában sok az eltérés. Elisabeth Fritzl nevet változtatott, anyjával is megszakította a kapcsolatot, és egy meg nem nevezett kis faluban él a gyerekeivel, ahol nem kell tartania a kíváncsiskodóktól. Megtanult vezetni, úgy hírlik, együtt él az állam biztosította testőrével. A története ihlette film – A szoba – ott ér véget, ahol egy másik izgalmas fejezet kezdődik: milyen az élet huszonnégy év rabság után? Hogyan lehet feldolgozni, ha valakit az apja a gyerekei szeme láttára erőszakol meg, ha mindig azzal zsarolja, hogy egyszer majd nem nyitja rájuk az ajtót, és a pincében halnak meg mindannyian, patkányok martalékaként? Hogyan épül újjá egy személyiség, akit valaki ilyen embertelen mértékben az uralma alatt tartott?
A szoba című film börtönében nevelkedő gyerek számára az egész világot az a néhány négyzetméter jelenti. Nincs napfény, holdfény sem, nem ismeri a szelet, a csillagokat, talpa sosem érintett még földet. Éveken át. Elisabeth gyermekei is így nőttek fel, félelemben attól az embertől, aki időnként rájuk nyitotta az ajtót.
